|
Mátyás király meg az igazmondó juhász
Elment a burkus király Mátyás királyhoz. Mint pajtások köszöntötték egymást.
Mondja a burkus király:
- Azt hallottam, hogy magának aranyszorû báránya van.
- Igaz - mondja Mátyás -, van nekem a juhaim közt egy aranyszorû bárányom, meg van egy juhászom, hogy az még sosem hazudott.
Mondja a burkus király:
- Én megmutatom, hogy fog hazudni!
- De - mondja Mátyás király - nem hazudik ez, olyan nincs!
- De ‚én megmutatom, hogy hazudik, mert én megcsalom, de úgy, hogy muszáj hogy hazudjon.
- Fogadok akármibe, hogy nem hazudik - mondja Mátyás király. - Fele országomat odaadom.
- Én is odaadom fele országomat, ha nem hazudik - mondja a burkus király. Jó, kezet fognak. Avval jó éjszakát mond a burkus király, s megy haza a szállására. Ott felöltözött a burkus király közönséges parasztgúnyába, s indult ki rögtön a tanyára a juhászhoz.
Köszönti a juhászt, az visszaköszönti:
- Isten hozta, király uram!
- Honnét ismersz te engemet, hogy én király vagyok?
- Megismerem én a szaván, hogy maga király - mondja a juhász.
Azt mondja a burkus király:
- Adok én neked sok pénzt, ráadásul hat lovat meg hintót, csak add nekem az aranyszoru bárányt.
- Jaj - mondja a juhász -, a világért se adnám, mert felakasztana Mátyás király.
Még több pénzt ígért neki a burkus király. De nem, a juhász nem állt kötélnek.
Hazamegy nagy búsan a király a szállására, és csak búsul és búsul. Ott volt a leánya is.
- Ne búsuljon - mondja a leány -, mert elmegyek én ahhoz a juhászhoz egy csomó színarannyal; én majd megcsalom.
Vitt egy ládácska színaranyat a lány és egy üveg bort, jó mézesen, hogy a juhászt megcsalja. De azt mondja neki a juhász, hogy neki nem szûkös a pénz! Mátyás király meg felakasztja, ha megtudja, hogy hova lett az aranyszorû bárány.
Addig-addig beszélt a leány, addig incselkedett, hogy végül megitták a bort is. De a leánynak kellett elõször innia belõle. Látni akarta a juhász, nem tett-e valami altatót beléje. Nem. A bortól olyan kedve kerekedett aztán a juhásznak, hogy utoljára azt mondja: odaadja a bárányt, ha a leány hozzá megy rögtön feleségül. Pénz néki nem kell, mert pénze van elég.
Sokat szabódott a leány, de végül mégis beleegyezett. Azt mondja aztán a leány a juhásznak:
- Nyúzd meg a bárányt; a húst edd meg, nékem a húsa nem kell, csak a bõre.
Megnyúzta a juhász. Hazavitte a leány nagy örömmel az apjának az aranyszorû báránynak a bõrét. No, de örvendezett az apja, hogy a leány meg tudta csalni a juhászt.
Eljött a reggel, búsult erõsen a juhász, hogy mit mondjon õ most Mátyás királynak, hogy ne tudja meg, hogy az aranyszorû bárány elveszett. Indult a kastélyba, és útközben elpróbálta, hogyan is fog hazudni, ha a király elé kerül. Beszúrta botját egy egérlyukba, a kalapját rátette a botra. Elhátrált aztán tole, meg feléje ment, köszöntötte király uramnak. Mondta a király nevében:
- Mi újság a tanyán?
Mondta erre õ, a maga nevében:
- Ott biz' nincs más, csak az, hogy az aranyszorû bárány elveszett; a farkas megette!
Mikor kimondta, megijedt.
- Hazudsz, mert akkor a többit is megette volna!
Avval kivette a botját, és ment tovább a királya felé.
Ismét talált egy egérlyukat, ismét beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.
- Mi hír a tanyán?
- Nincs egyéb, csak az aranyszorû bárány bedöglött a kútba.
- Hazudsz - vélte hallani a király hangját -, mert a többi is beledöglött volna!
Ismét kivette a pálcáját, és ment tovább a kastély felé. Harmadszor is talált egy egérlyukat, beletette a pálcáját, reá a kalapját, és köszöntötte király uramnak a botot.
- Mi újság a tanyán?
- Ellopták az aranyszorû bárányt.
- Hazudsz - mondta a király -, mert akkor a többit is ellopták volna.
Kivette most a pálcáját, és ment tovább Mátyás király palotájába. A burkus király is ott ült a leányával az asztalnál. Bemegy a juhász, és köszönti a két királyt és a leányt is. A bort már oda is vitte volt a burkus király, és most várták mind, hogy hazudik-e a juhász. Mert ha hazudott volna, akkor Mátyás király a fogadással elvesztette volna a fele királyságát.
- Mi újság a tanyán?
- Nincs semmi egyéb, mint hogy az aranyszorû bárányt egy szép fekete bárányra elcseréltem.
Nagy volt Mátyás király öröme.
- Hát hozd bé' a bárányt! - mondja a juhásznak.
De azt mondja a juhász:
- Ott ül középhelyt a két király közt.
- Éljen! - mondja Mátyás király a juhásznak. - Nem hazudtál! Ezért neked adom a burkus királynak a fél országát, amit tõle elnyertem.
- No - mondja a burkus király -, én is odaadom a leányomat, úgyis megszerették egymást.
És így lett a juhászból burkus király.
Mátyás három lustája
Hollós Mátyás királyunk országa nem a naplopók, nem a gondtalan restek országa volt, de nem ám: az az idõ se' katonát, se' polgárt, se' urat, se' parasztot, se' kisembert, se' nagyembert nem engedett ellustulni. Örökösen tomboltak a vérontó hadak a határokon, a határokon belül izzott a munka, lángolt az igyekezet, aminek az ország hatalmát, dicsõségét fenn kellett tartani. Ebben az idõben bizony megemlegették, ha valamerre egy haszontalan tunya ember találtatott. Olyan nagy országban, amilyen Magyarország volt, került azért akkor is egy rakás megátalkodott lustafi, kik minden istenadta nap Szent Heverdelt szerettek ünnepelni.
Mátyás királynak egyszer olyan gondolata támadt: megfogatta Magyarország leghírhedtebb három lustáját, akik még azt se állották meg nyögés nélkül, ha a kisujjukat kellett mozdítani. Ezt a csuda három lustát felhurcolták a királynak Buda várába, ott Mátyás rendelkezésére külön takaros kis házat kaptak, az volt a dolguk, hogy semmi dolguk a világon ne legyen. Szolgákat, szolgálókat adtak melléjük, akik a három lustára takarítottak, fûtötték, fõzték, öltöztették, vetkeztették, mosdatták õket, talán még a falatot is megrágták, mielõtt a lusták szájába kerülne. Így kellett a budavári három lustának a házban élnie csúfságra, nevetségre, egész ország csak leste, meddig bírják azt a rettentõ semmittevést.
Bírta a Mátyás három lustája, egyik jobban bírta, mint a másik. Egész nap hevertek, szuszogtak, mert úgy meghíztak, mint a malac karácsonyra. Ha megunták a háton fekvést, a hasukra fordultak, ha abból is elegük volt, vissza a hátikra. Olyan lusták voltak már, a legyet is lusták voltak elkergetni az orruk hegyérõl. Egyszer azután, hogy esett, hogy nem, kigyulladt a Mátyás három lustája felett a tetõ. A járó-kelõ nép nagyban kiabálta a tüzet odakint, a láng is megcsapta már az ablakot. Akkor az egyik heverõ fickó odaszól a másikhoz, álmosan:
- Úgy látom, koma, ég a ház.
A másik ásított egy nagyot, azután azt mondta:
- Hadd égjen, majd kivitet a király, ha baj lesz.
A harmadik nyöszörögve nyitotta ki a száját:
- Hogy nem restelltek már ennyit beszélni.
Így lett vége a Mátyás három lustájának, még a halálukon is nevettek az emberek.
|
Mátyás és a bíró lánya
Egyszer Mátyás király, mikor éppen áltuhában járta az országot, beért egy faluba, ahol azt olvasta a bíró kapuján:
"Itt lakik ennek és ennek a községnek a bírája, aki minen búbánat nélkül él."
Mátyás füttyentett egyet:
- Á, de jó dolga van ennek a bírónak, hogy minden búbaj nélkül él. Ha csak ez a baja, adok én neki egy kis gondot.
Budára visszaérve nyomban megparancsolta az egyik szolgájának, hogy pattanjon lóra, vágtasson el a bírához és egy lyukas cserépkorsót vigyen azzal, hogy azt a bírának be kell foltozni, különben lefejezik.
Átadta a szolga a korsót meg a király üzenetét. Nagy bánata lett hirtelen a bírának, három napig enni-inni sem tudott. Volt a bírónak egy szép eladó lánya, az váltig kérdezgette:
- Apám, mi baja van magának? Víg szokott lenni, most meg nem is eszik bánatában.
- Minek mondjam, lányom, úgy sem tudsz segíteni rajtam.
- Nem biztos, apám. Ha tudok segítek, ha nem, de legalább ossza meg velem a bánatát.
- Idenézz, lányom, ezt a korsót küldte nekem a király, hogy foltozzam be, mert máskülönben lefejeltet.
- Hahá, apám, ezen búsul maga? Küldje neki vissza azzal, hogy fordítsa ki a fölség elõször a korsót, mert mindennek a visszájára teszik a foltot.
- Ejnye, lányom, de vág az eszed.
Úgyis tett a bíró, ahogy a lánya tanácsolta, a király meg elfogadta az üzenetet.
- Ej, mégis meg kell még ilyesztenem ezt a bírót! - gondolta a király.
Magához rendelte a szolgáját és leküldött a bíróhoz egy malomkövet, hogy nyúzza meg, különben felakasztatik.
Erre a bíró megint nagy bánatba esett, három napig szavát sem lehetett hallani, aztán végre, a nagy rimánkodásra megszólalt.
- Apám, mondja meg, mi baja, ne eméssze magát.
- Jaj, lányom, most már tényleg nem tudsz rajtam segíteni.
- Hátha tudok, apám.
- Azzal bízott meg a király, hogy a malomkövet, amit a háznak támasztottam, nyúzzam meg.
- Ejnye, apám, maga ezen búsul? Küldje csak vissza a követ azzal, hogy elõbb erissze le vérérõl, mert csak azután lehet nyúzni az állatokat is.
Megörült a bíró:
- Jól van, lányom, megpróbálom.
Úgy is volt, a király az üzenetre nem tudott mit mondani.
Megtudta aztán a király, hogy honnan fúj a szél, hát a bíró lányát akarta megleckéztetni. Üzent is a szolgájáért:
- Édes szolgám, menj el ebbe és ebbe a faluba, mondd meg a bíró lányának, hogy látogasson me engem, de se nem lóháton, se nem gyalog, se kocsin, se az úton, se az út mellett ne jöjjön. Ruhába is menjen, de meztelenül is legyen, hozzon is nekem ajándékot meg nem is, mert különben lefejeztetem.
Megkapta a lány az üzenetet, de a szeme sem rebbent. Fogta magát, lehányta magáról az összes ruháját, csak a melltartóját hagyta meg. Fogott egy galambot, két szita közé tette. Elõvezette az egyetlen bakkecskéjüket, a jobb lábát rátette a kecske hátára, úgy ment az úton, míg Budára nem ért a felséges király elébe.
Mikor a palotához közeledett, jelezték a királynak, hogy valami csodaszert látnak az úton, mindjárt itt lesz a palotában.
A király a kapuban várta.
- Felséges királyom, úgy jöttem, ahogy parancsoltad, nem jöttem sem gyalog, sem lóháton, sem kocsin, sem az úton, sem az út mellett, meztelenül is vagyok, de azért maradt rajtam valami. És itt az ajándék.
Azzal felemelte a szitát, hát elrepült belõle a galamb.
- Elszállt az ajándék, felség, tehát hoztam is meg nem is.
- Jól van, édes lányom, nagyon jól csináltad, de inkább a csúnyádat takartad volna el, mint a melledet.
- Azt nem lehet, királyatyám, mert a csúnyámat az Isten teremtette, de a mellemet magam növesztettem.
|
Mátyás kovács
Ment, mendegélt az országúton Mátyás király, amikor a szegény népnek a baját, a panaszát kereste. De csak a jó isten maga tudta, hogy az a gyalogos utazó Mátyás király; senki emberfia a tarisznyás, botos vándorban a hatalmas királyt meg nem ismerte volna.
Igyekezett Mátyás király egyik faluból a másikba, de mire elérte azt a másik falut, ráesteledett a királyra. Ott volt a falu végén egy kovácsmûhely az elõtt a mester még patkolta az utolsó lovat; megállott Mátyás király a mûhely elõtt, köszönt tisztességgel, szállást kért éjszakára.
A kovácsmester szívesen befogadta a hajléktalant.
Mikor osztán a mûhelyt bezárta, vacsorához ült a kovácsmester a mesterné asszonnyal. A mesterné asszony megbátorította a vándort, üljön le hozzájuk, ahol ketten esznek, ott a harmadik se maradhat éhen. Egyszerû lencsevacsora volt az asztalon, azt az asszony megzsírozta avval a kevés zsírral, ami még a bödön fenekén volt.
- Ha már vendég van a háznál - azt mondja a kovácsmester -, illik, hogy egy kancsó bor is legyen mellé. Eredj, asszony, a kocsmába, adjon a kocsmáros egy kancsó kadart, majd megadom az árát, mikor a többi kancsóét is megadom.
Elment az asszony, azon üresen hozta vissza a kancsót.
- Azt izeni a kocsmáros, nincs több kancsó hitelbe, olyan sok van már a rováson.
- Ejnye, csinálom a csinálóját, ilyen szégyent hoz a beste lelke a fejemre! - evvel a kovácsmester mérgesen lerántotta az ujjasát, és odahajította az asszonynak: - Vidd el az ujjasom neki, egy kancsó bort csak megér!
- Nincs több ujjasa magának - azt mondja az asszony, vissza akarta rögtön húzni az ujjast az urára.
- Ha nincs, majd lesz, a vendégemnek bort ígértem!
Az asszonynak el kellet vinni az egyetlen ujjast; meghozta a kancsó kadart.
Iddogáltak hárman, míg a borban tartott, iddogáltak, danoltak, a végén úgy megkedvesedtek, a mester is, a vendég is, hogy eljárták az asszonnyal a ropogóst.
Reggel elköszön a vándor, megmondja a mesternek, hogy õ maga is kovács, Budára való, most éppen a királyi palotában van munkája.
Megkérte a mestert, hogy ha egyszer felmegy Budára, szóljon be a palotába, csak Mátyás kovács után tudakozódjon, ismerik õtet jól a palotaorõk.
- Osztán meddig dolgozol még, öcsém a királyi palotában?
- Én - azt mondja a vándor - talán életem végéig, isten segedelmével.
Elmúlt három esztendõ, akkor úgy fordult, hogy a kovácsmesternek fel kellett menni valamiért Budavárába. Nem felejtette el Mátyás kovácsot, oda ballagott a királyi palota kapujába, megkérdezte a strázsákat:
- Itt van-e még Mátyás kovács, kérem?
- Itt van, hogyne volna, nagyon várja kegyelmedet.
Mindjárt vezették is egyik grádicson fel, a másikon le, egyik aranyos szobából a másikba. Nem gyõzött csudálkozni a jámbor kovácsmester, hogy ilyen fényben, pompában tartanak ott egy kovácsot, aki még õnála is szegényebb.
Egyszer aztán kinyílik egy szárnyas ajtó, ott ül aranyosnál aranyosabb urak közt Mátyás király, éppen ebédelnek. A kovácsmesternek azon nyomban kiesett a kezébol a kosornya, amelyikben egy mázos szilkét tartott, a szilke összetört a márványpádimentomon.
Kérdi a király:
- Mi jót hozott, mester uram?
Úgy reszketett a kovácsmester, alig tudod megszólalni:
- A feleségem küldött a szikében vajat Mátyás kovács feleségének, mert gondolta, hogy megházasodott azóta.
- No, köszönjük szépen! - azt mondja Mátyás király, és bemutatta a kovácsmestert a királynénak meg az egész csillogó-villogó fõuraknak. És elmesélte, hogy vendégelte meg õtet mint szegény vándorlót a kovácsmester az õ szuk asztalánál, még az egyetlen ujjasát is zálogba tette, hogy a vendéget borral megtisztelhesse. Azután meginvitálta a kovácsmestert az asztalhoz:
- Foglaljon helyet, mester uram, ahun százan esznek, a százegyedik se maradhat éhen.
Megetették a legfinomabb pecsenyével, megitatták a legdrágább borral a szegény falusi kovácsot, azt hitte szegény, csak álmodik, de azért nyelt, nyakalt derekasan, hogy eleget élvezzen, mire felébred.
Ebéd után pedig felállította Mátyás király a kovácsmestert:
- Ételt, italt megadtam, mester uram, hadd adom meg az ujjast is, amit a kocsmába küldött.
Evvel levetette a király a maga gyémántos dolmányát, feladta a kovácsmesterre.
És rácsapott a vállára a kovácsmesternek:
- Nézzétek, jó urak, milyen erõs ember ez! Elbír még egy-két dolmányt, próbáljuk csak meg!
Felkeltek az urak a király intésére, egymás után vetették le a dolmányt, annyi volt a drágakõ mind a dolmányon, mint tepertõ a túrós csuszán. És addig rakták a gyönyörû dolmányokat a kovácsmesterre, míg csak össze nem akart rogyni.
Így ment haza Budavárából a szegény kovácsmester; örök életére gazdag ember lett belõle.
|
|
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés