dufkacsalad
dufkacsalad
Dufkáék
 
Menü
 
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót
 
Számláló
Indulás: 2005-01-12
 

 

 
 
Betegségem börtönében: Húsvét - XXIII. befejező rész (Talán egyszer majd folytatom!)

XXIII. rész

Ezután mertem előadni rövidke kis versem.

-Majd oda kinn elintézzük, -súgta félhangosan, s úgy fordította fejét, hogyne lehessen leolvasni a szájáról beszédét. –Tudod Jóska fiam, ezek a gyerekek a háborút juttatják eszébe, mikor bosszantásként füttyentgetnek utána. Sajnos Ő meg csak a füttyögést képes meghallani és ettől ezért lesz ennyire ideges. Azért süteménnyel megkínált, meg még egy zacskó cukrot dugott a zsebembe. A pénzt viszont csak a kapuban merte odaadni, de annyit, hogy a fiúknak is adjak.

-Ha tudjuk, hogy Ő a Nagyapád, nem csúfoljuk ki soha, -szabadkoztak a gyerekek.

-Nem a Nagyapám. Az nem volt ilyen fukar. –Azzal szétosztottam a pénzt, meg a cukrot, amire rendeztek egy kis füttykoncertet.

-Mi van srácok, …hozzánk már be se akartok jönni? –kiáltott utánunk egy hang valamelyik udvarból. Mivel a hang ismerős volt, körül néztem.

-Nem tartunk fiús napot, -válaszoltam Szerdahelyi Balázsnak mikor felfedte magát a sarki ház bozótjából.

-Én se, de attól még a nővérem és anyukám meg lehet locsolni.

-Ne haragudj, de én még azt se tudtam, hol laktok, nem, hogy nővéred van.

Ez lett utolsó locsoló helyünk, ugyanis azt tartották errefelé, a déli harangszó után már sehova nem illik bekopogni locsolási és mi nem akartunk rendbontónak mutatkozni. Miután lezajlott a szokásos cécó, meghívtak bennünket ebédre, s mi elfogadtuk. Nagyon gazdag családhoz vitt bennünket a szerencse, vagy inkább a lábunk. Ajándékaik is ennek fényében nyűgöztek le, hisz összerakható vasúti terepasztalt vitt nekik a „nyuszika”. Teljesen megfeledkeztünk az időről, s nem csupán a káprázatos játék marasztalt minket, hanem a csinos nővér jelenléte. S a neve nem különben gyönyörű volt: Annamária. Három év ebben a korban még elég elérhetetlen távolság. A többiek talán tényleg meséjét, sztoriját figyelték, én alakját rögzítettem emlékeim közé.

Már majdnem sötétedett, mikor elköszöntünk. Otthon csak a Húsvétnak köszönhetően nem kaptam verést a kimaradásért.

Asztalra pakoltam a pénzgyűjteményem, -Rózsika segíts számolni!

-Csak ha osztozunk! –huncutkodott. Én persze bele egyeztem, hisz más lányon járt az eszem…, -Te nem is figyelsz rám!

-Ne haragudj, mit is mondtál?

-Csak azt kezdtem mesélni, hányan jöttek el hozzánk locsolni, huszonhároman, meg, hogy Te Bátyuskám, milyen sok pénzt kerestél ma, képzeld, több mint kétszáz forint. Mit akarsz ennyi pénzzel? –nézett rám sóváran.

 -Nem sok ez Rózsikám, a többiek háromszorosát gyűjtötték.

 

A következő három hónap olyan gyorsan lefolyt, akár a Duna vize. Észre se vettük és itt volt az év végi bizonyítvány, mely egyben a nyaralásunk záloga is lett. Kis híján maradra mentünk. Rózsika majdnem bukott számtanból, szerencsére átengedte kettessel Magdi néni.

Barátaink német rokonokhoz, mi Nagylakra mentünk. Ami fontos volt ebből, hogy először mentünk kíséret nélkül. Így utólag már nyilvánvalóan tudtuk, nem szabad olyan helyre menni nyaralni, ahol minden vendéglátó dolgozik. Ki gondol ilyesmire, mi gyerekek nem, szüleink pedig, ki tudja, eszük ágába se volt. Ezért aztán rögtön az első nap konfliktussal indult.

A nyaralás ideje pihenésre való lenne, hogy mondjuk többet alszik az ember és keveset, vagy egyáltalán semmit nem kell neki dolgozni.

A csörgő órát oda haza se szerettem, mert ha egyszer felébreszt, nem bírok visszaaludni, hát még ha idegen helyen csörög a fülembe.

Keresztszüleim, -tulajdonképpen nagynénémék, -még aktív dolgozók. Mielőtt gyárba mentek, ellátták az állatokat, s ehhez öt óra előtt keltek:

-Minek keltél még fel? –förmedt rám Mancika, azaz keresztanyám. De még mielőtt válaszolhattam volna, máris folytatta, -Ha már itt vagy, fogd azt a vödröt, és hozd utánam.

Örültem, hogy segíthetek valamit, s nagy lendülettel kaptam föl a teli moslékos vödröt.. Csak hogy annak megvolt a súlya, mivel egyáltalán nem számítottam, így visszaejtettem, belőle a moslék szétfröccsent.

-Nem neked való, igaz-e? Itt ez a tál kukorica, ezt talán elbírod, -nyomott kezembe egy kis tál félét, -majd nyúlt a vödörért, azonban a moslékon megcsúszott, s a stelázsiba kapaszkodott volna, de az sajnos nem bírta a hirtelen rántást, kiszakadt a helyéből, és ami rajta volt, minden szanaszét potyogott, majd fellökve engem is mindketten elestünk.

A nagy csörömpölésre az egész ház felébredt és egy perc se kellett, hogy a Karika család ott hahotázzon rajtunk, ugyanis Keresztanyám azon mód, a maga száz kilójával rám esett. Igyekeztünk egymásból kikászálódni, de valahányszor felállt valamelyikünk, nyomban vissza is esett, mert kezemből a kukorica kiborult a kőre, és azon nem lehetett felállni, hisz olyan, akár a gördeszka. Szóval, amíg el nem kotorták, addig tehetetlenek voltunk.

-Anyám csináljon már valamit ahelyett, hogy ott vigyorog, legalább söpörje félre a morzsoltat (kukoricára értette), különben elkések a munkából.

Ő meg, mintha várta volna az alkalmat, rögtön ki kelt magából:

-Ha nem lenének…, nem hívta Őket a kutya se, csak a bajt okozzák!  Minek is küldte ide Eta a nyakamra ezt a két rossz kölyköt…! Vagyunk itt elegen nélkülük is…

-Hallgasson már Anyám, -csitítgatta Mancika, -hisz áthatja semmi komoly baj nem történt. Minden egészben maradt, még mi is, -s nevetett egy jót. –Imrével mindjárt rendet teszünk.

-Minden edényről lement a zománc,.. ki fogja ezt megfizetni, -házsártoskodott tovább.

Szememből elkezdett potyogni, Rózsikám szintén sírt, hogy nénikénk ilyen gyorsan kimutatta, nem vagyunk szívesen látott vendég.

-Kellett ez Magának, megríkatni Etus gyerekeit?... Nem gondolta komolyan, igaz-e? –kacsintott felé, meg felénk is.

Ő persze rögtön visszavonta az elhangzottakat, de késő, én abban a pillanatban eldöntöttem, itt nem maradunk egy percig se.

Keresztszüleimnek persze dogozni kellett menniük. Ezt vártuk mindketten. Szemünkkel beszéltünk. –Elég rosszul indul Anyu nélkül itt minden, -súgta fülembe testvérkém már kinn a verandán!

-Gyere menjünk kijjebb, -volt a halk válaszom. Elsétáltunk a ház végéhez, ahol talán Szüleink első találkozása is zajlott. –Na itt mondhatom legalább amit akarok. Nos Rózsikám, ugye, szerintem Te se szeretnél maradni ezek után. Viszont haza nem mehetünk, Anyu nem hinne nekünk. Azt mondaná, hogy csak mi fújtuk fel így ezt a dolgot, pedig ha hallotta volna most nővére szavait, megváltozna róla a véleménye.

-Menjünk el…, de hova? Mikor még vonatra sincs pénzünk?! Dombiratos gyalog nagyon messze van.

-Az igaz, de … Mezőhegyes itt van egy köpésre.

-Na és, mit keresnénk ott?

-Megkeressük Balogh Józsi bátyát.

-Az meg ki a csoda? –ámult el Rózsika.

-Ki, ki? hát Apu unokaöccse.

-Na de azt se tudjuk, hol lakik abban a Mezőhegyesben?

-Megtaláljuk, mert nem lehet olyan sok elektró mérnök abban a kis városban.

-Úgy gondolod. Akkor hozzuk a csomagokat!

-Még csak az hiányozna, -kaptam el a karját, -rögtön tudnák vagy sejtenék, hogy valamire készülünk. Így megyünk, ahogy vagyunk.

Elindultunk. Mindenféle előkészület nélkül. Csak az irányt ismertük, mást se! De alig haladtunk száz métert, már hallatta hangját:

-Rózsi, Józsi, gyertek csak vissza!

Megmerevedtünk egy másodpercre, de Rózsika kapcsolt.

-Csak egy kis cukorkát veszünk a gyári boltban.

-Nem értem? –hallottuk vissza.

Rózsi visszaszaladt pár métert s elismételte.

-Jó, jó, siessetek vissza! –Mi pedig összenéztünk, s a megkönnyebbüléstől felsóhajtottunk.

-Elhitte,… -megfogtuk egymás kezét és bele indultunk, bele a vakvilágba, az ismeretlen gyalogtúrára.

Az elindulás pillanatában kellemes nyári reggeli idő volt.

Így rajtam rövid kantáros nadrág és rövid ujjú ing, meg a megszokott magas szárú ortopéd cipő volt. Rózsikán is rövid ujjú blúz meg egy térdig érő világos virágmintás szoknya, valamint legalább két számmal nagyobb, szandálból készült papucs.

-Nézd milyen alacsonyan kúszik az a felhő! –mutatott a vasút túloldalára Rózsika.

-Nem felhő az te kis buta, hanem pára. Figyelj most a másik oldalra, emide jobbra, látod ott azokat a magasra épített „bódékat”. Nos azok a határőrség bódéi. Mellette folyik a Maros. Róla párolog a víz, s képződik a pára. Szerintem, ahogy melegszik az idő, úgy tűnik el. Másképp lett, jött egy kicsike szellő és az erdő, mely mögötte nyúlik, fölé emelte, már vékonyabb csíkban.

Az persze fel se merült bennünk, hogy esetleg eltévedhetünk, hisz tőlünk jobbra az őrbódék tulajdonképpen jelezték a Román határt és annyit azért tudtam, hogy Mezőhegyesig a vasútvonal követi a határt. Sokáig kísérte két oldalt a vasúti sínpárt sűrű erdő, s emiatt a vágányok közt mertünk csak menni. Szintén a félelem miatt többször hallgatódzni. Eredménye mindig ugyanaz lett: -Á csak madarak rikoltoznak, -nyugtattuk egymást. Épp túl estünk egy ilyen ijedtség pillanatain, mikor, -nem értettük, hogy honnan, -előttünk termett két, géppisztolyos határőr.

-Hova lesz az út gyerekek? –kérdezte az alacsonyabb, de az is vagy száznyolcvan centis koma lehetett. De mi az ijedtségtől nem tudtunk szólni. –Ne féljetek, nem akarunk mi bántani, -s az idősebbik bizonyításul a vállán lógó fegyvert háta mögé lökte.

-Mi csak …, mi csak …. –dadogott Rózsika.

-Mondtuk, mi csupán segítünk, ha kéritek, -simogatta meg fejét.

-A nagybácsink Mezőhegyesen lakik, hozzá igyekszünk.

-Nagyon messze van az nektek így gyalog.

-Nincs pénzünk vonatra!

-Aha, értem, honnan jöttetek?

-Nagylakról.

-Ezt sejtettük mi is, de …

-Ja, Pestről vagyunk, -vágtam rá, először megszólalva.

-Ez meg egy kis kirándulás?

-Igen, meglepetés.

-Na menjetek, mert estig se értek így oda.

Kicsit távolodtak már, mikor Rózsika felkiált: -Várj meg itt, pisilni kell, -s beszaladt az erdőszéli bokrok közé. Majd amikor végzett, nem hozzám szaladt vissza, hanem a katonák után futott. –Bácsi, -hallottam messziről, -nincs egy kis kenyerük, nagyon éhesek vagyunk?

-Nem is tudom, hát megnézhetem a hátizsákot, talán akad egy kis hazai. Vizünk azonban már nincs, azt Csanádpalotán ihattok az állomáson.

Elköszönt tőlük, s egy szelet hússal, meg két kenyérrel szaladt oda hozzám. Leültünk a vasúti töltésre a sínek mellé enni. Közben fél szemmel a sínpályát figyeltük, mivel nem elkanyarodott s nem tudhattuk, mikor bukkan fel vonat. A kanyar után észak felé vette útját sínpárunk, s ekkor áttértünk a poros országútra. Pár méter után nagy zakatolással közeledett jobb felöl mögöttünk valami a sínen. Lassított, majd szikrákat vetve kereke, hirtelen megállt.

-Merre lesz az út gyerekek? –kérdezte jó hangosan az egyenruhás öreg.

-Mezőhegyesre.

-Na gyertek, Csanádpalotáig elviszlek, kevesebbet kell gyalogolnotok.

Túl sokat nem kellett biztatnia, örömmel ültünk fel mellé a bakra, hisz azt se nagyon tudtuk mennyi vár még ránk azután is. Miután felsegített mind kettőnket, neki feszült a nagy lendkerékindításnak, s két-három lökéssel felvette a kis sebességét és már csupán néha lökött rajta, talán tíz kilométeres lehetett, mégis gyorsabb, mint amire mi voltunk képesek, főleg én a rossz lábammal.

Az öreg vasutas bácsinkra nem a bőbeszédűség volt a jellemző!

Mikor azonban megállt, lelkünkre kötötte, hogy Petőfi-puszta után ne a vasutat, hanem a Maros-Körösi csatornát, mert az Mezőhegyes felső végénél folyik tovább, és ott lesznek majd az áramelosztó trafóházak. Egy éles fütty ismét lezavart bennünket a sínekről, s le is hasaltunk a fűben mi ugyanis nagyon féltünk a gőzmozdonytól, de mégis sokáig követtük szemünkkel füstjét, hogy jó felé menjünk.

-Éhes vagyok, -kezdett nyafogni Rózsika!

-Mit tehetnénk, talán majd annál a tanyánál, amit a vasutas bácsi mondott, kérhetünk ennivalót. Ha ugyan lesz tanya! Eddig észre se vettem,… nézd itt mindkét oldalon csak erdő van. –Megállapításomra szaporázni kezdte lépteit. –Várjál már, -kiáltottam utána, -hisz tudod, hogy lassabban megyek, mint Te. Félsz valamitől?

-Csak attól, hogy ránk esteledik. Kár volt eljönni.

-Ne károgj már, -torkoltam le, pedig magamban egyet értettem vele. Egymás felé nyújtottuk kezünk, s kéz a kézben baktattunk tovább a semmibe. Egymás kezében éreztük a másik zakatoló szívverését. Tekintgettünk jobbra-balra, de hiába, sehol semmi, egy lélek se. Aztán hirtelen úgy megszorította kezem, hogy újaim csak úgy ropogtak, nagyon megijedhetett valamitől. Ránéztem, s ő csak fejével intett. Én arra néztem, és csak három kis őzikét láttam. Azok jobban megijedtek mint mi, s a következő pillanatban már el is tűntek, mintha ott se lettek volna. A röpke kis élmény, meg a csöppnyi kis pihenő serkentően hatott ránk. Korogni kezdett a gyomrom.

-Na, ugye …. Bátyuskám, te is megéheztél?

-Hallgasd csak! –intettem most én. –Kutyaugatást hallok!

-Na, és aztán?

-De buta vagy, a közelben tanya lehet, hacsak nem egy kóbor kutya volt. Elindultunk a hang irányába, azonban hamar ráébredtünk, kissé megcsalt bennünket a visszhang, ami erdőben megszokott dolog. A házikó nem a vasút mentén, hanem balra, jóval bentebb valahol a sűrűben lehetett.

-Nem baj, lesz másik, -vígasztalt most Ő. Én meg őszintén szólva nagyon is elkenődtem, fájtak már a lábaim és azt hittem, végre leülhetünk.

-Mintha sötétedne… Te nem úgy látod Józsikám?

-Megint ostobaságot beszélsz. Nincs több két-három óránál.

Egyszerre feltámadt a szél és hatalmas fekete felhő került fölénk, aztán megszánt minket s tőlünk talán háromszáz méterre kezdett szakadni az eső. Tetszett az ilyes fajta égi áldás, hisz készített nekünk gyönyörködtetésünkre s levegőt is lehűtötte pár percre, hogy azután még erősebben süssön a Nap.

-Na végre, oda már tényleg bemegyünk, -mutogatott Rózsika valahova messzire.

-Miért, mi van ott? Képzelődsz!

-A fenét, ott egy gémeskút. –Azzal leszaladt a töltésről.

Végig pásztáztam magam is az erdő távoli szélét. Lecsúsztam utána, még idejében, merthogy szemből jött visszafelé a déli vonat. A tanya, mely tényleg ott állt és melyhez végre odaértünk, kicsi, talán egy szobát rejthetett. Jó vastag lánc tartotta vissza a két komondort, mi még se mertünk az udvarba lépni. A nénike, aki előjött a zsúpfedeles házból, beparancsolta kutyáit egy kamrába s rájuk zárta az ajtót.

-Mit kerestek itt, így gyalog formán? –fordult Rózsikához.

-Éhesek és szomjasak vagyunk4

-Nem vagytok vidékiek, azt már hallom ám! No üljetek ide a lócára, mindjárt kaptok egy-egy zsíros kenyeret, meg tejet. –Azzal eltűnt a kunyhóban.

A kutyák közben addig rángatták az ajtót, míg kiszabadultak és szép csendesen, két oldalt mellénk feküdtek. Moccanni se mertünk.

-Most nem kell félni tőlük, nappal hamar megbarátkoznak bárkivel, de éjszaka….vadállatok. Gyorsan felfaltuk a kenyeret, pedig jó nagy kerületű, igazi paraszt kenyérből lett vágva.

-Azt legalább megmondhatnátok honnan hova igyekeztek?

-Persze, csak éhes gyomorral nehéz beszélni.

-E z igaz, -nevette el Ő is a dolgot. Majd végig hallgatta Rózsikát. –Most három óra lesz. Ha megfogadjátok a tanácsom, hat óra körül ott vagytok, -rajzolt a porba, magyarázott mindenfélét. E feledjétek tizenkét kilométer még elég hosszú, de ha ahogy mutattam, így rövidebb.

Ráhagytuk és elbúcsúztunk tőle, különösen az ennivalót köszöntük meg. Elindultunk, de rövid idő után visszatértünk a sínekre, nagyobb biztonságban éreztük ott magunkat, mint a bozótos erdőben.

De itt valahogy úgy tűnt, mintha magasabban lenne a vasúti töltés, ezért lementünk inkább a vele párhuzamosan haladó országútra, ami annyira lekopott, hogy már látszott az ágyazat, inkább olyan kőzúzalék féle, akár fent, a síneken, csupán valamivel simább. Jobbra megszűnt az erdő, balra ligetesbe váltott. Ennek igazán örültünk, hisz végre számunkra is átláthatóvá vált a terület. Ámbár épp a következő pillanatban kissé megrettentünk, mert pár méterrel előttünk, egy kisebb bokorcsoportból felröppent néhány riadt fácán. Rózsika hosszasan bámult utánuk. Ráncigálni kezdtem a karját:

-Gyere, menjünk már, így sötét este lesz, mire odaérünk!

-Jó, jó megyek már!

Aztán alig haladtunk újabb pár métert, összecsapja tenyerét:

-Te jóságos ég, hova keveredtünk.

-Neked meg mi bajod?

-Nézd azt a táblát, ott a bokor alatt!

-Hol?

Válasz helyett odaszaladt a bokorhoz s felemelte ágait: -Látod ezt, Bé-kés me-gye,

szótagolta hangsúlyozva és szomorúan mellé ült. –Biztosan eltévedtünk.

-Az nem lehet, hisz csak most jöttünk le a sínekről!

-Akkor is.

-A nyavalyát, ott jön a vonat. Gyere, biztos csak találkozunk valakivel.

Felállt, lassan követett.

-Gyere gyorsabban, … nézd itt egy újabb tábla.

-Pe-tő-fi-puszta, egy kilométer, -olvasta ismét hangosan.

-Igen, … és látod Bokor néni nem hazudott, hisz vannak halastavak, amott az út végén meg az a kis fahíd, amiről beszélt.

-Meg az a csatorna, amiről meg a vasutas bácsi mesélt.

Örömmámorban úszva szökdécselt előttem, de hátra felé.

-Vigyázz, -kiáltottam rá sajnos későn. Legurult a meredek árokpartról és csupán néhány centire huppant le a tó szélétől. Feltápászkodott. Kitört belőlem a kacagás. Aztán megsajnáltam, odanyújtottam kezem. Megfogta. Én is megcsúsztam, egymás mellé estünk a pocsolyába.

-Most legalább egyformák lettünk, -vigyorgott huncutul. Oldalt lépkedve

visszaevickéltünk az útra, a hasunkat fogtuk a nevetéstől, mikor végre, lassanként elértük a csatornát.

-Gyere, mossuk le magunkról ezt a mocskos sarat, így mégse mehetünk be a faluba. –Meztelenre vetkőztünk, lemostuk egymást „-Egész megszépültél -mondtam” s ekkor kapkodva takargatta magát, -Buta nem úgy értettem, - bár érthettem volna, hisz már volt mit,  de nem érdekelt, -hanem, hogy nem vagyunk sáros, magamra is értettem. Erre lehajolt, kimosta ruháinkat és közös erővel kicsavartuk és feldobálta egyik bokorra s lefeküdtünk a fűbe.

-Vajon mit csinálhat most Anikó? –sutyorogtam magamnak.

-Mi van? … , csak nem vagy szerelmes abba a „piszkafába?

-Áh, dehogy, csupán eszembe jutott!- próbáltam tagadni.

-Nekem bizony egyik osztálytársam se jut eszembe…..

-Nézd meg inkább a ruhákat, megszáradtak-e?

-Azt hiszem indulhatunk, -került elő kis idő múlva. –Tessék öltözz fel te is. –Hálaisten elfeledte az előző témát, aminek örültem. A híd túloldalán kisebbek lettek a tavak, a köztük levő földsávokon juhok legeltek. Kis idő után megláttuk Petőfi-puszta táblát.

-Te, hát itt alig van pár tanya.

-Annál hamarabb megtaláljuk azt a bácsit, akinek Bokor néni üzent! 

-Nyolc ház, a többi istálló. Az ott TSZ iroda, emitt meg egy gépállomás, -állapította meg villám gyorsan Rózsika, s hozzá tette, -ez nem falu, még templomjuk sincs!

-Mi a fene van itt? Egyik házba se nyitnak kaput?

-Az irodán biztos csak lesz valaki!

De tévedtünk. Nyitva minden ajtó és sehol senki. Kerestünk papírt, ceruzát, Rózsika leírta az üzenetet, majd az egyik asztal közepére helyezte. Mentünk is gyorsan, hisz az iroda falióráján már elmúlt félnyolc. Párszáz méterrel odébb, a román határnál, most vettük észre, javában folyt az aratás. Nos, ezért állt üresen minden ház.

Megszaporáztuk lépteinket s kevesebbet bámészkodtunk. Mígnem teljesen bealkonyodott s a Nap is megnyúlni látszott az égbolton.

Elértünk arra pontra, ahol segítő irányjelzőink három felé ágazott. A vasút leszaladt a város alá, az országút befutott a város közepére, mi meg követtük a csatorna vonalát.

Mezőhegyes nem nagy város, de amire  mi átértünk a másik végéhez, majdnem sötétedett. A városszéli házaknál elengedték a kutyákat, nem bántottak ugyan, de mégis féltünk tőlük.

-Ideje lenne megkérdezni, egyáltalán ismernek-e ebben az utcában Baloghot? –mondtam Rózsikának jó hangosan.

-Persze, háromat is, -állítottak meg a ház előtt ülő asszonyok.

-Nekünk Balogh József kéne, -állt elém Rózsika.

-Az látod viszont nincs!

-Nekünk pedig úgy mondták, hogy valami trafóházban megtaláljuk.

Ekkor ért oda a néni fia, akivel beszéltünk.

-Mi van a trafóházzal?

-Valami Baloghot keresnek ezek a gyerekek, -fordult feléje Anyja.

-A Jóskát?

-Az, talán ismered?

-Hogyne, -mosolygott ránk, s kezét tartotta, -gyertek, egyenest a lakására megyünk. Andrea bizonyára otthon lesz.

-Az ki?

-A felesége… , nem tudjátok? –nézett gyanúsan.

-Nem hát, -és Rózsika elmondta, hogyan keveredtünk ide. Közben persze elindultunk a városközpont felé.

-Na és a bácsi kicsoda, honnan ismeri a nagybátyánkat?

-Nos kicsim, -simogatta arcon Rózsit, -együtt dolgozunk, Barna Andrásnak hívnak.

A ház ahol megállt és becsengetett kísérőnk, friss festéktől illatozott, udvarán még kis homokhalmok és törmelék kupacok tarkították a gyepet. A terasz világítása rögtön felgyulladt a csengetésre, s egy fiatalasszony jelent meg.

-Itt felejtettél valamit? –mosolygott Bandira.

-Áh, dehogy, vendégeket hoztam!

-Ne viccelj, ekkora rumliba?- Andrea mögött megjelent bátyánk is.

-Ti meg, hogy kerültetek ide? Apátok, meg Eta hol van? –De Bandi nem engedett szóhoz se jutni bennünket..

-Képzeljétek, a gyerekek gyalog jöttek Nagylakról!

-Istenem akkor meg mit állunk ide kinn! –Bandi nem tartott velünk, rögtön távozott. –Kösz, hogy segítettél idetalálni nekik.

-Éhesek és fáradtak vagytok ugye? – szólalt meg sokkal kedvesebben Andi. -Kaptok egy kis vacsorát aztán fürdés és nyomás az ágyba. Reggel megbeszélünk mindent.

Tényleg nem faggattak, viszont Rózsika vacsora alatt kikotyogta, hogy elszöktünk nénénktől.

Jóska bátyánk miután kikacagta magát, átment a másik szobába s hallottuk, amint felhívta a nagylaki gyár portáját, ahol üzenetet hagyott Karikásnak, azaz Keresztapámnak, hogy ne keressenek, mert náluk vagyunk, „-három nap múlva visszaviszem őket”.

Másnap persze alig bírtam lábra állni a fáradtságtól meg izomláztól.

-Mégis, hogy mertetek szó nélkül útnak indulni? Keresztanyátok azt se tudta, hol kerestessen.

-Tudja Jóska bácsi, Franci nénénk nagyon megsértett, mikor azt mondta minek mentünk a nyakára. –Arra persze nem is gondoltunk, hogy itt ugyanolyan helyzet alakult, hívatlanok vagyunk.

 -Csúnya dolog volt tőle, de tőletek is. Szerencse, hogy megtaláltatok minket.

Délelőtt hagyott pihenni, aztán délután elvitt bennünket a Mezőhegyesi méntelepre. Nem számoltuk a lovak számát, nagyon sok volt, csak a kis csikókat számolta meg Rózsika. Megkereste a lovarda vezetőjét, aki kérésére kivezetett egy könnyen kezelhető lovat s felültették rá Rózsikát. Mit ne mondjak, nagyon élvezte.

Andi „néni”, a sógornőnk, nem is volt annyira néni, hisz csupán hat-nyolc év választott el bennünket egymástól. Ki is kérte magának vacsoránál, hogy ne magázzuk. A mindig mosolygós fiatal nő csupán huszonhárom éves, barna hajú asszony megterítet az ebédlőnek  kinevezett üvegezett teraszon s úgy várt bennünket. A ház különben három szobás volt, szépen rendezett, parkosított udvarral.

 
Kedvenc linkjeim
 
Tiltó
 
Dátum
 
2005
2017. December
HKSCPSV
27
28
29
30
01
02
03
04
05
06
07
08
09
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
01
02
03
04
05
06
<<   >>
 
Barátok, ismerősők
 
Itt beszéld el
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 

Alicia Vikander - A legbiztosabb magyar forrásod az Oscar-díjas színésznõrõl! Képek, cikkek, hírek, minden egy helyen!    *****    -----Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Design!----    *****    Nem lehet saját lovad? Nevelj virtuálisan ITT! Nevelj, versenyezz, licitálj szebbnél szebb lovakra!    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG -A LEGINFORMÁLTABB ÉS LEGTARTALMASABB MAGYAR HONLAP AZ ÉNEKESNÕRÕL - SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! Azaz... Hol a sapkája??? Ó jaj! Most mi lesz? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Ha te is szereted az Arrow sikersorozat elbûvölõ házaspárját látogass el az ország egyetlen Olicity rajongói oldalára!    *****    Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony - Barbie - My Little Pony    *****    VIDEOJÁTÉK HONLAP! Retro játékoktól, a legújabbakig! Friss újdonság: Call of Duty: WWII és WoW: Battle for Azeroth!    *****    Kapható a VÖRÖS HÓ címû regény. Kaland és rejtély az örök fagy birodalmában. VÖRÖS HÓ. Részletek a weboldalon!    *****    Ho-ho-hó! A Mikulás útra kész! De hova lett a sapkája??? Ó jaj! Elmarad a Mikulás-nap??? Gyorsan gyertek a Mesetárba!    *****    Legfrissebb videojátékok, fõleg Warcraft és FPS játék hírek! Blog, Airsoft, Tech! Kattints ide!    *****    Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok | Furry Fandom | Antropomorf Állatok    *****    Hová bújnak a virágmanók, ha elered az õszi esõ? Nem találjátok ki? Nyuszi mama majd elárulja! Gyertek a Mesetárba!    *****    Nálam nincsenek AKCIÓK, minden elemzés BECSÜLET KASSZÁS, az oktatás pedig INGYENES! Keress oldalamon!    *****    Bavaria 42 2018ban is várunk szeretettel mindenkit egy felejthetetlen tengeri vitorlás túrára! Vitorlás tudás nem szükséges!! Bavaria 42    *****    SELENA GOMEZ MAGYARORSZÁG - HA ELSÕKÉZBÕL SZERETNÉL INFORMÁLÓDNI, AKKOR ITT A HELYED - LEGFRISEBB HÍREK, KÉPEK, CIKKEK!    *****    Karácsonyra szép AJÁNDÉK egy Személyre szóló asztrológiai elemzés! Kinyomtatva és bekötve örök emlék marad!    *****    ***MUNKALEHETÕSÉG!*** Új cég, új lehetõség, ingyenes regisztráció! Ugye tudod, mit jelent elsõk között lenni...?!    *****    A legfrissebb videojátékokról olvashatsz híreket! Elemezzük a Call of Duty sorozat legújabb részét World War II    *****    A RENDKÍVÜLI horoszkóp akciók Karácsonyig tartanak,most rendelj saját illetve szeretteid részére elemzéseket. Kattints