A kiskondás
Hol volt, hol nem volt, volt az Óperenciás-tengeren túl, az üveghegyeken innen, volt egyszer egy szegényasszony. Volt annak egy fia. Malacot őrzött volna, ha őrzötte volna, mert csak kárt csinált mindenütt. Nem tudták hasznát venni, nem vált be kondásnak sem. Hiába próbált vele az anyja akármit, mindegy volt annak.
Hát ez a teddlenerontsd kondásgyerek meghallotta egyszer, hogy a király annak adja a lányát; aki úgy el tud bújni, hogy az ő lánya nem találja meg.
- No, kiskondás! - mondta magában - most mutasd meg, ki szült! Sokat nyerhetsz egy kis ügyességgel!
Fel is szedelőzködött, kért egy tarisznya hamubasült pogácsát, nyakába kanyarította a cifra szűrét, avval elindult.
Ment, ment, mendegélt, árkon-bokron, hegyen-völgyön keresztül, hol erdőben, hol sík földön. A pogácsa is fogytán volt már, de csak nem talált még a király kastélyára. Megy megint egy álló hétig, már az utolsó pogácsát is megette, de még semmit sem lát. Szomjas is volt már, olyan volt a nyelve a nagy szárazságtól, mint a felvert galuska.
- Mit csináljak már? Éhen vesszek? Ha ezt tudom, el se indultam volna.
Ahogy megy, nagy sokára talál egy kutat. A vályúján ült két fehér galamb. Odamegy.
- No, két fehér galamb! Én most titeket megeszlek, mert majd meghalok éhen!
Azt mondja a két fehér galamb:
- Ne egyél meg, kiskondás! Inkább húzzál nekünk egy veder vizet szomjasak vagyunk nagyon. Jótét helyébe jót várj!
Úgy rimánkodott neki a két galamb, hogy nem ette meg őket. Odament a kút kávájához, húzott nekik egy vederrel, azután maga is jóllakott a jó hideg vízzel.
Avval ment tovább.
Hát szomjas már nem volna, de a hasa, az morgott, mint egy láncos kutya. Amint épp egy nagy pusztaságban vándorolt, talált megint valakit: egy sánta rókát.
- No, sánta róka! Akármi legyek, ha téged meg nem eszlek!
Könyörgött a sánta róka is, hogy ne egye meg: a kisfiának visz éppen egy kis ennivalót.
- Jótét helyébe jót várj, kiskondás! Majd segíthetek én még terajtad!
A kiskondásnak már dülledt a szeme a nagy éhségtől, de nem bántotta. Gondolta, hogy majd visszafizeti az még az ő jóságát!
Csetlik-botlik tovább a kiskondás. Szántáson, vetésen, tarlón, parlagon vitt az útja. Összekotorászta már az utolsó morzsát a tarisznyából, azt is megette. De mi volt az annak az éhes hasnak! Jobbra dőlt, balra dőlt, már azt hitte, sohasem ér oda, ahová akar.
Utjában akkor messziről meglátott egy nagy tavat. Ő bizony megnézi hátha lesz ott valaki, valami. Lemegy a partjára, hát ott látja, hogy a víz szélében vergődik egy kis hal.
Odakap nagy mohón, felveszi a vízből a kis halat. De az azt mondja neki:
- Ne egyél meg, kiskondás, megszolgálhatom én még a te jóságodat!
Nézte a halat sokáig a kiskondás; szép volt nagyon, a pénze csak úgy ragyogott, csillogott, ahogy rásütött a nap. Megsajnálta, és visszatette a vízbe.
Huncut dolog az éhség, nyomon követi az embert. A kiskondás bánta már, hogy útra kelt. De már mindegy. Ha ég-föld összeszakad is, már nem fordul vissza.
Ment, ment tovább. Hát megint talál egy kutat vályúval, a vályún két fehér galambot:
- No, már nem tesztek bolonddá! Nem nézek már se istent, se embert megeszlek benneteket!
Rimánkodott a két fehér galamb, hogy csak most az egyszer ne egye meg őket, majd megszolgálják még a jóságát.
- Ugyan, ugyan, csak ki akartok rajtam fogni. Én meg, mint a bolond hallgatok rátok! De azt bezzeg nem látjátok, hogy már felfordulok éhen!
Meg akarta fogni a galambokat, de azok rimánkodtak, esedeztek neki. Utoljára aztán mégsem bántotta őket. Húzott nekik egy vödör vizet, nyelt ő is egy nagyot a vederből, avval továbbment.
De már igazán azt hitte, hogy nem ér oda. Ebbe az éhségbe el kell pusztulni! Már maga sem tudta, mióta, csak azt tudta, hogy nagyon régen úton van már. Beletörődött a sorsába, most már káreszkuresz, ahogy lesz, úgy lesz.
Nagy sokára mégis elért a kastélyhoz.
A kapuban ott állt a király. A kiskondás illendően odaköszönt neki, s a király el is fogadta:
- Hát hol jársz erre, te kiskondás, ahol még a madár se jár? Mi keresnivalód van itt?
Elsorolja aztán a kiskondás, mivégről jár ő erre. Bizony nagyon is ide igyekezett, merthogy azt hallotta, hogy a király annak adja a lányát, aki el tud bújni előle. Megpróbálkozik ő is, hátha lenne valami sikere a vállalkozásának.
- Jól van, fiam, jól van! - mondta a király. - De látod-e, itt van kilencvenkilenc emberfej a karón. Te leszel a századik, ha nem tudsz elbújni.
A kiskondásba nem szakadt bele a madzag, csak azt mondta:
- Majd lesz valahogy!
Bementek a házba. A kiskondás először is azzal állt elő, hogy bizony ő már nagyon éhes, vessenek neki egy kis maradékot.
Adtak neki annyit, amennyi belefért.
Másnap, ahogy felkelt, megy be hozzá a király, hogy bújjék már el, míg a lánya föl nem kel, mert ha fölkelt, nemigen tud előle elbújni.
Kászálódik a kiskondás, kászálódik, egyszer csak ott látja az első két fehér galambot. Kinyitja az ablakot, azok azt mondják:
- Gyere, rögtön elviszünk!
A kiskondás sem húzódott soká. Rájuk bízta magát, azok meg uzsgyi! Mentek vele, mint a szél, egyenest a nap háta mögé.
Felkészült a királykisasszony is. Lement a kertbe, leszakította a legszebb rózsát, perdült egyet a sarkán, és így kiáltott:
- Gyere elő, kiskondás! Ott vagy a nap háta megett!
Hű, ette a méreg a kiskondást, meg félt is! De mit csináljon a nap háta mögül, és ment egyenesen a konyhába.
Megvirradt a másnap. Felkel a kiskondás. Ránéz az ablakra, a sánta róka már ott ágaskodott, most az várta. Felkészült hirtelen, kinyitotta az ablakot, megy el a rókával.
A róka levitte őt hétszer olyan mélyre a föld alá, amilyenre ásni lehet.
Kimegy a királykisasszony a kertbe, leszakítja a legszebb rózsát, perdül egyet a sarkán.
- Gyere elő, kiskondás, a föld hét mélységéből!
Mit volt tenni, a kiskondás előbújt onnan is.
Harmadnap a kishalhoz ment el a tóba. Az levitte a tó egyik szögletébe.
Ide már nem ér el a szeme világa! Itt találjon meg!
De a királykisasszony, ahogy lement a kertbe, leszakajtotta a rózsát, perdült egyet a sarkán, s mindjárt hívta a kiskondást a tó fenekéről.
- Hát végem van! Az van! Már az enyém a századik karó! - mondogatta a kiskondás. - Már ha háromszor megtalált, negyedszer se tudok én úgy elbújni, hogy rám ne akadjon!
Lefeküdt, hogy majd elalszik, kipiheni magát, de nem bírt ám sem aludni, sem pihenni. Csak hánykolódott, veckelődött.
Másnap virradóra ott lát az ablakán két fehér galambot. Ahogy azok őt meglátták, az egyik mindjárt elszállt, a másik ott maradt.
Beereszti a galambot. A galamb azt mondja neki:
- Gyere sebesen! Változzál át egy szép rózsává, én is azzá változom.
Úgy is lett. A kertben már délelőttre minden bimbó gyönyörűen kifeslett. Itt is, ott is szebbnél szebb virágok virítottak.
Lejön a királykisasszony, keresi a legszebb rózsát, hát kettőt egyformának talál. Leszakítja mind a kettőt, és a keblére tűzi.
Perdült egyet a sarkán, de már nem látta a kiskondást. Perdül még egyet, akkor sem látja!
- No, apám, nem látom a kiskondást. Úgy elbújt, hogy nem találok rá!
- Dehogynem, dehogynem! Perdülj még egyet a sarkadon, hátha meglátod!
Perdült a lány harmadszor is, de perdülhetett volna akárhányat, úgysem találta volna meg a kiskondást.
Akkor a lány kebléről az egyik rózsa galamb formájában elszállt, a másik meg a kiskondássá változott.
A királylány csak nézett, hogy maga előtt látta a kiskondást.
Akkor a kiskondás magához ölelte a lányt.
- Szívem szép szerelme! Én a tied, te az enyém! Ásó-kapa válasszon el egymástól!
Megölelték, megcsókolták egymást. A kiskondásból még hétszerte szebb legény vált. Olyanok voltak ott egymás mellett, mint a bokrétába kötött virág. Azután lagzit tartottak, boldogok lettek.
A kiskondásból olyan finom ember lett, akár a párja; a lányból meg olyan dolgos, szép asszony, amilyen a kiskondásnak kellett. Még most is élnek, ha meg nem haltak.
Együgyű Misó
Egyszer volt, hol nem volt, magam sem tudom, hol, de volt valahol ezen az élő világon egy ember, akit a sok bolondoskodásáért hol együgyű Miskának, hol együgyű Misónak neveztek. Amire ugyan rá is szolgált, mert noha már felesége is volt, soha egyebet sem tett, mint sült bolondságot.
Egyszer, hogy, hogy nem, két tehenet szerzett ez az együgyű Miska. Fogja is be rögtön a teheneket, s megy ki velük az erdőre, fáért.
Meglát hamarosan az erdőben egy gyönyörű nagyszál cserfát.
- Ezt viszem haza - mondja -, ebből bezzeg lehet majd tüzelni.
Azzal a fa alá tereli a teheneket a szekérrel. Azért, hogy amint ő a fát kivágja, a fa dőljön egyenesen a szekérre. Mert minek kínlódjék az ember még avval is, hogy széthasogassa a fát, s darabonként rakosgassa a szekérre.
Jól van! Vágja, vágja, végül szerencsésen ki is vágja a nagyszál fát, s a fa rá is dőlt a szekérre, mégpedig akkora zuhanással, hogy szekeret, tehenet, mindent úgy szétlapított, mint egy lepényt.
Hej! Vakarja a füle tövét együgyű Miska, mit tegyen ő most?! Hát hogy üres kézzel mégse menjen haza, vette a fejszéjét meg a szekérkötő láncot a karjára, s úgy indult haza.
Útközben elért egy tóhoz. Mit lát a tóban a nád között? Három vadrucát. Hogy a feleségét a két tehénért kibékítse - azt gondolta -, a fejszével agyondobja a rucákat. De a rucák elrepültek, a fejsze a vízbe csuppant, s azzal az is oda!
No már most hogy vegye ki onnan? - gondolta. Csak nem megy be vízbe egy semmi fejszéért? - Ne te ne! - kurjant fel észbekapva, a homlokára ütve. Mégiscsak van itt ész! Veszi a láncot, a fejsze után hajítja. Egy dolog végett még kár volna, de a kettő már csak megérdemli hogy a vízbe menjen! Gondolta azt is, a lánc majd ráütődik a fejszére, s így megmutatja, hol kell keresni. De a lánc egyet se koppant, csak úgy a vízbe csobbant, akár a fejsze. Hát erre már nagyon méregbe jött Misó.
- Most csak azért is megkoppantalak én mind a kettőtöket! - kiáltotta dühösen.
Volt a zsebében húsz ezüst húszas, előkapta nagy bosszúsan, s egyiket a másik után a tóba hajigálta, hogy valamelyik csak rákoppan a fejszére. De bezzeg, hogy csak nem koppant. Aj! átkozódott szertelen méreggel Miska, csak azért is kiveszlek, te fejsze, onnan. Nagy ízibe nekivetkőzött, be a tóba!
Öreg este lett, mire a keresést elunta, s meg is fázott. Hát kijött, hogy felöltözzék. Igen, csakhogy amíg ő a tóban űzte a hóbortját, a ruháját a kutyák elhordták a partról, meztelenül kellett hazamennie.
Vallatóra fogta otthon azonnal a felesége. Mit tehetett mást szegény Miska, csak elbeszélte, hogy s mint járt aznap. Hát attól olyan méregbe jött az asszony, hogy előkapta a laskasirítőt, s úgy elagyabugyálta szegény Miskát, hogy elég lett volna az ütést számolni is, nemhogy tűrni. Reggelre kelve pedig az asszony feltarisznyázta s iskolába kergette az urát! Hogy talán egy kis észt tudnának verni annak abba a buta fejébe!
Amint ment Miska az iskola felé, hát egyszer csak, íme, talál az úton egy nagy tarisznya pénzt! Szalad vissza azonnal nagy örvendezéssel, hogy mégiscsak szereti őt az a jó Isten, mert bezzeg hogy helyreütötte az ő tegnapi károsodását!
Keresi azonközben a pénz gazdája az elveszített pénzét, s Misóval is találkozik. Kérdi tőle:
- Hallja-e, nem talált erre az úton egy tarisznya pénzt?
Azt mondja Miska:
- De igenis találtam, épp akkor, mikor először mentem az iskolába.
Dühbe jött a szegény káros, mert azt hitte, hogy csúfolódik vele Miska, s jól ellazsnakolta a hitvány Miskát. Telt-múlt megint az idő. Azt mondja egy vasárnapra kelve az asszony Miskának:
- Hallja-e, apjuk, én elmegyek a templomba! Amíg haza nem jövök ügyeljen arra a szál kolbászra a lábasban meg arra a fazék káposztára, nehogy odasüljön vagy elégjen.
Jó! Odaült a tűzhelyhez Miska. Forgatja a kolbászt, s csipegeti, s forgatja a káposztát, s csipegeti abból is a húst; addig vette, addig csipegette s ette a lábasból a kolbászt, fazékból a húst, amíg mind el nem csipegette; úgy jóllakott, akár egy esperes.
- Aunye! - nyújtózott egyet együgyű Misó, mikor már kész volt nagy gyomrozással. - Igyunk is rá, ne csak együnk!
Ment hát le a pincébe borért. Megnyitja a csapot. Hát abban a percben ott látja a kutyát is maga mellett. Mit keres ez itt?!
- Ejnye, hogy a farkasok rágjanak meg! Nem viszed el a hírt a szomszédba, hogy mit csinálok, de még asszonyodnak se árulsz el! - rikkantott rá Misó. - Mit vágjak hozzád?
Avval kikapta a csapot a hordóból, s azt hajította utána a kutyának. Hiszen a kutya el is futott nagy vonítva, hanem a bor is mind egy cseppig kifolyt a hordóból.
- Ejnye, ejnye, hogy tettem ilyen bolondot? - vakarta a füle tövét nagy sopánkodva Misó, amint meglátta, mit csinált.
Hanem hát ember téved - gondolta -, de ember is teszi jóvá!
Nekilátott újra a tennivalónak, kinyitotta a szuszékfedelet, és elkezdette hordogatni abból a puliszkalisztet a pincébe, hogy behintse, beitassa vele a tócsában álló bort. Áldott szerencséjére jött hamarosan a felesége a templomból.
Látja itt is, látja túl is, hogy semmi egyéb, hanem csak kárra kár a szegény asszony olyan pulykaméregbe gurult, hogy megint úgy „ellaskasirítőzte”, vagyis hogy a tésztanyújtófával megint úgy helybenhagyta együgyű Misót, hogy az végül csak az ágy alatt érezte maga emberének magát. De az asszony onnan is kihúzta. És kilökte a kapun, hogy le is út, fel is út.
- Miska, többet a lábad be ne tedd a házba, mert kitekerem a nyakad - kiabálta az asszony.
Jól van, ha már így megesett a vásár, mit tehetett egyebet, elindult együgyű Miska világgá, szolgálatot keresni. Ment, ment, ameddig mehetett, amíg be nem keveredett egy rengeteg nagy erdőbe. Ott találkozott - kivel? Az ördöggel! Azt mondja neki az ördög:
- Hol jársz itt, te ember, a mi országunkban?
- Hát én biza szolgálatot keresnék, ha kapnék - mondja együgyű Misó.
Az ördögnek éppen cselédre volt szüksége. Nagy íziben meg is alkudtak. Misa persze minden dolgot vállalt - mindent megtesz, mindenhez ért! Hanem alighogy az ördög házához ért Misó, kezébe nyomtak egy nagy hordót, akkorát, hogy üresen is alig vonszolta. A sok ördögfióka meg rárivallt, hogy hozza tele vízzel!
Hm! - gondolta Misó - mit csináljon ő most? Hiszen üresen csak elvoncikálja hol erre, hol arra a kútig; de vízzel tele megbillenteni sem tud akkora hordót, nemhogy hazavinni képes lehetne.
Hanem amíg így gyöntölődött, fontolódott Misó magában a kútnál, megunták várni otthon az ördögök. Egyet utána küldöttek. Haj, megszeppent Misó, amint az ördögöt feléje menni látta, hogy mi lesz most. Hát hogy valamit mégis csináljon, előkap egy fácskát, s ásni kezdi vele a kút mellékét.
- Hát te, ember, mit csinálsz itt? - kérdi az ördög.
- Mit?! - kezdi Misó. - Mit? Hát azt hiszitek, hordom én nektek hordónként a vizet?! Kiásom az egész kutat, s egyszerre hazaviszem!
- Jaj, ne tedd! Jaj, azt ne tedd - kezdett rimánkodni az ördög - mert ha otthon a kút, az a sok ördögfióka mind kiissza, s azután mit iszunk? Inkább én hordom helyetted.
- Ez már mondás - hagyta helyben Misó kegyes leereszkedéssel.
Másnap az erdőre küldték fáért. De hogy legalább öt-hat szál fát hozzon. Megijedt Misó, hogy vigyen ő haza akkora világnagy szálfákat, mikor az ő erejéhez egy forgács is bőven elég lett volna. Törte erősen az eszét, hogy mitévő legyen. S aközben, hogy mégis valamit tegyen, elkezdette az egyik szálfát a másikhoz kötözgetni.
Megunják otthon várni az ördögök. Egyet megint csak utána küldöttek.
- Hát te mit csinálsz itt? - kérdi az ördög, amint meglátta Misó munkáját.
- Mit-e, te? Hisz csak nem járok ki mindennap az erdőtökre fáért! Összekötöm a fákat, s egyszerre mind hazaviszem az egész erdőt!
- Jaj, ne tedd, az Istenért, hisz ha otthon lesz, mind elégetjük egyszerre, s télire egy szál se maradna. Inkább én hordok helyetted, rátánként.
- Jól van! - feleli Misó - hát hordjad, ebadta ördöge, ha nem lehet belőled abódi pap.
Hanem otthon most már összesúgtak az ördögök, hogy miképp tegyék el láb alól valamerre Misót, mert még bajt hoz rájuk ez az átkozott fajzat. Azt határozták, hogy amíg éjjel alszik, összevagdalják. Szerencsére éppen hallgatózott Misó, hát meghallotta az ördögök határozatát is.
Kérdik tőle az ördögök este, hogy hol is szokott aludni.
Feleli nekik Misó:
- Én csak úgy az eresz alatt, a szűrömbe takaródzva.
Összenéznek az ördögök, ez kell nekünk, miénk az életed már, Misó.
De együgyű Misónak is volt magához való esze. Amint megestül az idő, fogta Misó a favágótönköt, s vitte az eresz alá, szépen lefektette, a szűrével, már mintha éppen ő lett volna, beterítette. Maga pedig bebújt a szalmalikába, aludni.
Éjjel aztán kilopódzkodtak az ördögök. Összeaprították úgy az ördögök a favágótönköt az éjjeli sötétben, hogy egy porcikája sem maradt sértetlen.
- Na, ez ugyancsak erős volt - mondták az ördögök, amint megvolt a nagy csata.
Reggel Misó szépen előjött, vette a dirib-darabra vagdalt szűrét a vállára.
Így ment bé az ördöghadhoz, szerencsés jó reggelt köszöntve nekik.
- Te vagy, Miska te? Hát - hát hogy aludtál az éjjel? - kérdik az ördögök nagy megrökönyödve, amint elevenen maguk előtt látták.
- Hát hogy - mondja Misó -, a bolhák szinte megettek. Éktelen sok a bolha, nem is fekszem én többet oda!
Na hiszen, kerekedett is ijedtség az ördögfamíliában! Hogyisne, amint azt hallották, hogy az ő fejszecsapásaik csupán bolhacsípésszámba mentek Misónál! Egynek sem volt többet istenes igyekezete, hogy új próbára tegye Misót, hanem nagy ízibe teletöltöttek egy feneketlen nagy zsákot arannyal, hogy tüstént vegye, vigye, s pusztuljon a szemük elől, amerre a két látó szemével mehet.
Mondja nekik nyugodtan együgyű Misó:
- De már olyan bolondot nem teszek, hogy én vigyem! Ha azt akarjátok, hogy idő előtt elmenjek, hozzátok haza nekem, különben itt ülök a nyakatokon, míg az időm ki nem telik.
De hiszen az ördögök inkább hazavitték neki a zsák aranyat, csak éppen hogy menjen már tőlük. Misó akkor már otthon volt, megbékélt a feleségével. A házánál éppen be volt gyűlve a fonócéh, vagyis az este épp Misóéknál pödörték a guzsalyról a fonalat az asszonyok, mikor az ördög megérkezett a zsák arannyal. Mert erősen ki volt a hitvány ördög fáradva, akkorát szuszogott, lehelt, miközben a zsákot letette, hogy nagy leheletével az asszonyokat, mint a pihetollat, mind felröppentette a levegőbe, hogy mind a padlás felé lebegtek.
Megijedt az ördög! Fel sem tudta fogni, hogy mit is akarnak ezek most ott a feje fölött, mert hisz esze ágába se jutott, hogy az ő ziháló, nagy lélegzete emelte őket guzsalyostól a levegőbe. Kérdezte Misótól nagy megrökönyödve, mit akarhatnak, mit készítenek ellene ezek most, hogy így forognak, táncolnak a levegőben. Mert mindegyik asszony kezében ott volt a hegyes guzsaly.
- Hát nem látod, rusnya ördöge - mondja Misó -, hogy azokkal a hegyes lándzsákkal téged kerülgetnek, hogy nyársra húzzanak?
Megijedt az ördög. Átlépett a zsákon, s úgy elfutott, hogy még tán most is fut, ha végleg el nem tikkadott.
Misó meg azután már boldogul élt a zsák aranyból, vagy tán még ma is él, ha eddig meg nem halt. | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
