-Igazad van, hátha nem csinálnak semmi ostobaságot.

Anyánk mióta dolgozik, nem volt asztalunkon hajában főtt krumpli,- mit akkor készített, mikor kevés pénze volt. Pedig mi szerettük a kenyeret bele tunkolni a jó meleg paprikás zsírba, s mellé gyengén ecetes hagymát enni.

Másnap Rózsika rögtön ezt az egyszerű ételt tette be fő fogásnak,- egyrészt mert nagyon meleg volt és ez gyorsan elkészült. A másik okként azt hozta, hogy így este csupán a rezsót kell bedugni a zsír melegítéshez.

Egyik szülénknek se tetszett igazán.

-Máskor azért este előre megbeszéljük a másnapi menüt.

-Az mi?

-Étrend.

-Holnap mi legyen?

-Túrós palacsinta.

-De azt még soha…

-Majd megtanulod. Mindent meg kell tanulni egyszer kislányom. Ha nem megy, a néni biztosan megmutatja.

-Akkor egész délelőtt a konyhában kell lennünk.

-Más dolgotok úgy sincs.

-De igenis van,- feleselt Rózsika,- megígértük Pammer néninek, hogy segítünk rendet tenni neki a kamrába.

-Igen, és? Semmi akadálya, hisz ott lesz az egész délután.

-Délután snúrozni szerettünk volna menni Öcsihez.

-Majd elmentek máskor,- torkolt le.

Ránéztem, s jobbnak láttam, ha nem vitázom.

Korán felkeltünk, s rögtön tüzet raktunk a sparheltban, hogy még a reggeli hűvös időben végezzünk.

-Gyere Józsikám, kóstold meg a tésztát, szerintem Anyu elfelejtett cukrot tenni ebbe!

Bele nyomtam az újam.

-Te, ez inkább sós, mint édes.

-Hozd ide a cukrot.

Három jó nagy púpozott kanál cukrot rakott a tésztához és neki látott a sütésnek. Először nem merte megfordítani, mivel pattogott a zsír. Mikor pedig az első leragadt, azzal vigasztalta magát:

-Az első Anyunak se szokott sikerülni.

De az ötödiknél már kétségbe esetten küldött át Pammer nénihez.

-Hívd át, Ő talán meg tudja állapítani, mi a hibája ennek a rohadt tésztának.

-Várj, próbáld meg előbb öntsél még hozzá egy kis tejet és lisztet.

Hiába, a tészta ugyanúgy ragadt, mint előtte.

-Na jó, akkor tényleg hívom a nénit.

-Mit fog szólni Anyu?

-Meg se tudja, te csak menj és hívd át a nénit.

Jött is s bele nyomta úját a nyers tésztába:

-Ebből ugyan nem lesz palacsintatészta,- mondta miután ő is megízlelte.- Vidd ki Rózsikám a kukába. mert ez ragad a cukortól.

Másikat készített, s kisütötte. Tölteni akarta, mikor kiderült, nincs mivel.

-De igenis van, cukor meg kakaópor.

-Én azért hozok mást is.

Hozott. Juhtúrót, meg lekvárt.

-Ez nagyon sós,- jelentette ki, amikor bele kóstolt a túróba.

-Apu talán szereti!

-Ebből keveset tessék tölteni, a lekvár viszont nagyon finom.

Később, mikor Kati néni elment, jutott eszünkbe, hogy elfeledkeztünk a jó modorról. Hisz meg sem köszöntük a segítségét. Csak amikor Apánk megdicsérte, jutott eszembe.

Anyu persze rögtön rájött,- a leves ízéről. Azt is Ő fejezte be.

Harmadnap megkérte Őt, az iskola kezdetéig főzzön nekünk is, - amíg vissza nem helyezik a húsz órás partiba,- na nem ingyen. Ez nem következett be, mivel már másnap visszahelyezték a régi műszakba. Pedig Kati néni rendkívül örült volna, merthogy szerette, ha Apánk dicséri a főztjét, nem mintha Anyánk nem készítene ízletes kajákat. Férje, Sanyi bácsi viszont már rég elfelejtette felmagasztalni felesége ételeit. Kati néni persze ezzel egy utolsó lehetőséget is érzett Dafku újbóli meghódítására.

Azt a mai napig sem tudom felfogni,- megérteni, hogy az Apám, hogy volt képes bele szeretni, hisz rút volt, akár egy banya. Száznyolcvan centi magas lehetett és apró kerek fejét egy gólya hosszú nyakon hordta.

Mindkettőjük illúziója rövid időn belül elszállt, mégpedig azzal, hogy elkezdődött az iskola, s így nem kellett ránk főzni.

Az iskolakezdés,- vagyis a tanévnyitó nagyon rosszul indult.

 Eta ugyanis összeesett,- melyről úgy vélekedtek, talán a hosszúra nyújtott műsor az oka.

Sajnos, még a mentőkocsiban sem tért eszméletre. Igaz, mi is csupán kísérőjétől tudtuk meg, mégpedig a nyári barátaink, a Szerdahelyi ikrek Édesanyjától.

Valami daganatról beszélt Az első diagnózis hallatára Apámon látszott, hogy talán valóban sajnálta. Azonban amin kiderült, hamis megállapítás történt, rögtön azt mondta rá, hogy egy szimuláns. Igazság az, hogy epekővel operálták

Nehezen viseltük el megjegyzéseit

-Anyátok egy szimuláns,- jegyezte meg. Nekünk tehát nem túl jól kezdődött az új tanév. Azért átvészeltük Magdi néni segítségével. Egy idő után csupán akkor jutott eszünkbe, mikor épp látogatóba mentünk hozzá. Na meg mikor jó Apánk vasárnap odaállt a sparhelt elé és kotyvasztott valami ebédet.

Első hónap végére visszaestünk a tanulásban, ezért aztán a tanító néni behívatta Dafkut. Este,- miután beszélt vele-, előkerült a kutyapóráz. Eredménye képen két napig alig bírtunk a seggünkre ülni.

-Nem gondoltam, hogy ennyire kegyetlen Apukátok van,- sajnálkozott rajtunk. Némi hatása mégis lett, kicsivel jobb jegyeket vittünk haza.

-Gyerekek vegyétek elő az ellenőrző könyveket,- s Magdi néni diktálni kezdett. Elakadtam, s nem tudtam követni már a harmadik sor után. Letettem a tollat, hisz Rózsika úgyis leírja.

Amikor ezt észre vette, leállt a diktálással, s rám nézett:

-Neked is írnod kell!- szólt erélyesen.

-Na de Tanító néni, Rózsika…

-Semmi de, mindenkinek írnia kell, ezt jegyezd meg

Az osztály nevetgélni kezdett.

-Ha nem lenne itt a húgod, mit tennél?

Ez nem volt jellemző rá.

-Eltetszett felejteni, hogy nagyon lassan tudok írni?

-Pimaszkodsz is, hozd ide az intőkönyved.

Szégyenkezve, de szót fogadtam, s odavittem. Közben törtem a fejem, mi okozta nála ezt a hirtelen változást,- mármint ahogy velem szemben viselkedett. Október közepe volt, s én alig vártam az év végét. Egyre ellenségesebben viszonyult hozzám. Igazságtalanul osztályozott, bárhogyan tudtam is a leckét, hármas, négyesnél jobb osztályzatot sose kaptam ezután tőle.

Tulajdon képen kis semmiségért adta akkor az intőt is, hisz csupán egy takarékbélyeg gyűjtési akciót közöltek a „kedves” szülőkkel.

Otthon…aztán …Rózsika hiába bizonygatta Dafkunak, hogy valami másért haragudhat Jóskára a Tanító néni, az volt beírva, hogy: „Józsika visszabeszélt az órán!”, ismét nagyon kikaptam.

Harmadnap újabb hirdetményt olvasott fel, de most nem volt olyan szigorú. Talán lassabban mondta a szöveget, mindent leírtam, igaz rajtam kívül senki sem olvasta volna el. Önkéntes belépésre való felszólítás¸ kisdobosnak.

Ki is osztotta jelentkezési lapokat.

Páran rögtön jelezték, nem valószínű az engedély a belépésre,- vallási okokra hivatkozva,- vagy hittan, vagy kisdobosság! Nálunk viszont ilyen gond nincs. Így húgommal önként jelentkeztünk, ennek ellenére nem vette el a lapunkat, pedig tudtuk, hogy létszám hiányos a november 7-i ünnepség szereplőinek száma.

-Ti ketten,- mutatott ránk,- nagy bűnt követettek el a nyáron azzal, hogy kimaradtatok az Úttörőtáborból. Hiányzik belőletek a kitartás, ami úgy hiszem, előfeltétele a kisdobosságnak.

Rózsika majdnem sírt is.

Tízórai szünet következett, majd Magdi nénink kisírt szemekkel tért vissza osztályunkba. Ennek megfelelően viselkedett mindenki, halotti csendben vártuk, hogy megszólaljon.

-Dafkuék adják ide jelentkezési lapjukat,- s mi örömmel tettük a katedrára.- Lám milyen előre látóak voltatok, hisz ez már alá is írattátok.

Persze a másik szünetben kibújt a szög a zsákból. Az egyik nyolcadikos nagy hangon mesélte társainak, hogy a Tanáriban járt ép, amikor lekorholták Magdi nénit, amiért nem képes egy ünnepi műsort megszervezni. A felsősök jót vihogtak azon, amit társa még hallott, vagy csak hozzá tett:- „Az Igazgató bácsi azért dorgálta legjobban, mert képtelen a Csaj, egy ilyen nagy létszámú osztályból, húszfős szereplő gárdát összeállítani”.

Az öröm visszaütője oda haza következett be.

-Máskor olvassátok fel, mit írattok alá velem. Most honnan vegyek pénzt két egyenruhára, holnap jelvényre, holnapután meg ki tudja mire kell újra adni. Mit gondoltok szarom én a pénzt?

-Holnapután vasárnap van!

-Na, tessék, még szemtelenkedsz is! Meggyógyulhatna már Anyátok, Ő jobban intézi az ilyen ügyeket. Vége, nincs, és nem is adok semmire. Különben tényleg nincs egy fillérünk sem.

-De Apu, aláírta!- próbálkozott újra Rózsika.

-Nincs, és befejeztük. Intézzétek, ahogy akarjátok.- S azzal kilépett az ajtón, hisz türelmetlenül várta már Sanyi bácsi az udvaron.

Honnan vettem a bátorságot, nem tudom, de még be se csukta maga után az ajtót, mikor kibuggyant belőlem:- bezzeg féldecire mindig telik. Talán sok hasonló megjegyzést hallottunk Etától.

Visszalépett, s adott egy akkora pofont, hogy percekig csengett utána a fülem.

-Ezért még számolunk gyerek,- s becsapta az ajtót.

Néhány perc múlva visszajöttek.

Ekkor Rózsika hirtelen orom elé dugott egy könyvet:

-Ha látja, hogy tanulunk, talán elfelejti az egészet.

Megtöröltem szemem, szipogva, de kezdtem hangosan olvasni.

Tévedtünk.

Egy darabig hol rám, hol Rózsira nézett gúnyos mosollyal.

-Vasárnap, büntetésből nem mehettek matinéra.

-Na de Apu,….- kezdte volna Rózsi

-Semmi de, két hétig nem mentek sehova kislányom,- várta a hatást. Mi pedig nem mutattuk ki, holott tudta, hogy hetek óta készülünk megnézni a „Fekete Tulipánt”. Aztán normális hangon folytatta:- Voltam Anyátoknál, ha nem jön közbe semmi, vasárnap haza jöhet.

A hír hallatára rámosolyogtam, miközben jobban gyűlöltem, mint annak idején Gyöngyike gyűlölte.

Abban bíztunk, ha Eta haza jön, neki talán lesz pénze, mivel Gyöngyikével felvetette a táppénzét.

Dafku leült épp rejtvényt fejteni, mikor kutyánk mérges ugatásba kezdett. Mivel látta, hogy egyikünk se mozdul,- ugyanis féltünk kimenni a sötétbe,- nagy nehezen feltápászkodott, s megnyitotta résnyire az ajtót.

-Na nézd csak, Diwald Gyurka!- Ő volt. Valószínű bele rúghatott Maciba, mert a szegény felvonyított.- Látod, már a kutya se ismer meg, olyan rég jártál itt nálunk.

-Pammer mama hogy van?

-Bizonyára jól, majd átmehetsz meglátogatni. De most inkább mesélj, hol jártál ilyen hosszú ideig?

-Öt hónap nem olyan hosszú idő, nincs sok mesélni valóm. Csupán egy szokásos tovább képzésen kellett részt venni. Persze a sakk, meg kártya többször került kezünkbe, mint a tankönyv. Ha nem felejtettél el sakkozni, játszhatunk egy partit.

-Lássuk, mit tanultál a tanfolyamon?- Szemeit figyelte, hisz érezte, tudta, valami csak történt oda benn. De mi? Ahogy ők mondták „ellenforradalom”. Egy ilyen időszakban…., hazudik. A Hunyadi-mozi teteje még lyukas, és neki semmit sem mondtak. Elvisznek valakit, aztán vagy visszahozzák, vagy nem. És ha nem, hol van? De, keresni senki se meri!

Három partit Apám nyert, zsinórban.

-Holnap visszavágót kérek.

-Holnap nem hiszem, nem érek rá. Takarítok, mosok, főzök.

-Miért, Eta hol van?

-Tán nem tűnt fel? Kórházban. Volt, ugyanis vasárnap megyek érte.

-Mi volt a baj?

-Műtötték, mint két éve, epekővel. -kis gondolkodás után azért hozzá tette,- ha igaz. Lehet más is. Pl. nőgyógyászati. Egészségügyi kaparás! Vagy netán terhes volt?

-Ostobaság. Hűségesebb annál.

-Az lehet, de akkor se tőlem terhes.

-Ugyan, miért nem?

Kicsit zavarba jött, de aztán folytatta:

-Öt éve megoperáltak, s csökkent sejtszámmal nagyon kicsi az esélye, hogy „Apa” legyek.

-Talán megkérdezted az orvosától?

-Ugyan, mit képzelsz?

-Akkor Te még ostobább vagy, mint hittem. Elítéled, mielőtt beszélnél a feleségeddel.

Ha két nő beszélgetne a fenti témáról, azt gondolja az ember, hogy szeretnek pletykálni. De a két „barát”? Nem is igazán azok. Gyalázatos dolog, ok nélkül.

Mi, gyerekek hittünk Apánk igazában. Másnap megkérdeztük Magdi nénit, illetve Rózsika:

-Tanító néni, tessék mondani, a nők hány éves korukig lehetnek terhesek?

-Sok mindentől függ Rózsikám, Anyukádról van szó?

-Igen.

-Hány éves?

-Harminckilenc.

-Ő még lehet, azt hiszem.

A válasz engem mégis nyugtalanított. Ezért megkérdeztem Kati nénitől is. Csakhogy én Apám baját is elmondtam.

Felsorolt néhány női betegséget, bár csodálkozott rajtam, amiért ilyen fiatal korom ellenére ennyire, ilyesmi után kutatok. Mindenesetre. Ő még becsületesebb választ adott, mint Gyurka.

Rózsival ezek után meg csak álltunk, mint szamár a hegyen. Hisz gyerek ésszel, a két-két ellentétes véleményből nem tudtuk kiválasztani az igazit, a valósat.

-Tudod mit? Kérdezzük meg a Mamát is!

Megkérdeztük,- később jöttem rá, válasza csak szubjektív lehetett, mivel annak idején, még mielőtt albérletbe költözött, sokszor került összetűzésbe Etával.

Húgommal, Nagymamánk „döntése” kapcsán bűnösnek ítéltük Anyánkat, és elég bután viselkedtünk vele szemben. Épp, hogy szóltunk hozzá, s kerültük a vele találkozást. Két hétig tűrte a kiközösítést, aztán kifakadt.

-Az anyátok jó istenit, most már szeretném tudni, mi ez az örökös sus-mus a hátam mögött?

-Apu azt mondta, nem is tőle volt terhes az Anyu,- vágta ki Rózsika.

-Micsoda? …Mit beszélsz?

-Igen, azt állítja, Anyutól elvettek egy kis babát.

-Tőlem? Mikor?- álmélkodott.

-Mikor, hát a kórházban.

-Ti most csak menjetek be a szobába, mert pont jön az Apátok. Lesz hozzá egy-két keresetlen szavam.

A felelőségre vonást nyomdafestéket nem tűrő hangnemben kezdte, aztán mikor lecsillapodott, folytatta.

-Egye meg a fene azt a faragatlan tuskó fejedet. Most már értem, miért nem jöttél azután, mikor a látogatási idő alatt végezték az egészségügyi kaparást. Ellenem uszítod, neveled a gyerekeket, hogy azt higgyék, egy utolsó ringyó az anyjuk. Annyi fáradtságot se vettél, hogy megkérdezd az orvost, mi van a feleségeddel! Anyád is csak pocskondiázni tudja a másikat, pedig jobb lett volna, ha befogja a száját.

-Mi bajod az anyámmal?

-Nekem semmi. De nem miattam vált el a Füszért vezető helyettese a feleségétől, hanem biztos vagyok, hogy miatta! Szégyellem is, milyen körülmények közt találtak rájuk a raktárban.

-Gondolom ugyanazt, mint Pammer néni, meg Gyurka. Ha azt eltudtad fogadni, ezt miért nem?

-Hozzájuk semmi közünk, itt az anyádról van szó és egy harmincéves fiatalemberről, akinek két kiskorú gyereke van.

-Így akart érvényesülni.

-Elég ostoba módon,- nevetett fel Eta.- Inkább térjünk vissza hozzám. Mégis mit gondoltál a gyerekeknek, kitől voltam állapotos?

-Mit tudom én, erről nem mondtam semmit. Jobb lenne abbahagyni, beismerem tévedtem.

Anyánk nem is folytatta, hiszen épp ezt szerette volna hallani Dafku szájából.

-Hallottátok,- kérdezte, s kissé büszkén kihúzta magát. Megszeppenve közeledtem felé, s szerettem volna átölelni, Ő viszont eltolt magától. Hangtalanul hullani kezdtek könnyeim, de Őt nem hatotta meg, s ez rosszabbul esett, mint két pofon

Megbocsáthatatlan bűnt éreztem anyám iránt, Ő viszont úgy éreztük fokozatosam megbocsátott, persze csak nekünk, apánknak sohase.

Eta decembertől újra dolgozhatott. Ment minden a régi mederben.

Látszólag.

Mert Dafkut áthelyezték darus kocsira a beszkártosokhoz, ahol a sok kalauznéni teljesen megbolondította. Igaz Rózsika és én nem sokat törődtünk vele, azaz észre se vettük. Különben is az iskolában megvolt a magunk baja.

Ebben az évben, - 1958 – tavaszán, mikor társaival együtt kivégezték Nagy Imrét, a nép már félt tűntetni, hisz egyrészt Kispesten kósza hírnek tűnt, -bár ennek ellenére több helyen is égettek gyertyát, -másrészt „napvilágra” került, a Szovjetunióval kötött szerződés az itt tartózkodó orosz csapatok „ideiglenes” tartózkodásáról. 12 évesen nem sokat értettünk az egész, főként a politikai helyzetről nem volt képünk, igazat szólva ilyen szempontból szüleinket is csak az érdekelte, kész van-e a leckénk, s ha még őszintébb akarnék lenni; nem is politizáltak a nagy fokú naivságukból adódóan.

Ráadásul elég sok különös és kirívó estről hallottunk az újra TSZ-esítés kapcsán. Az erőszak alkalmazása …. családunkban sem volt ismeretlen. Csakhogy nekünk Apánktól voltunk kénytelen elviselni.

Ekkorra már többször kerültek a válás küszöbére, s csak nekünk, mint olyan, gyerekeknek köszönhetően maradtak mindig együtt: a jelszó, ne válasszuk szét a lurkókat. Vagy mert mi könyörögtünk, hogy maradjanak együtt…..

            … és februárban megkaptuk a félévi bizonyítványt

-Nagyon szép, -dicsérte meg Eta az átlagom, mely két tized híján négyes átlag lett, 3,5, -nem sok hiányzik már négyeshez kisfiam. Kicsit híztam dicséretétől.

Apám persze jól megvert:

            -Ezután minden másképp lesz, esténként felmondod a leckét és akkor mehettek moziba, ha ötöst hoztatok!

Érdekes módon Rózsika kevesebbszer kapott ki Dafkutól, -s ez nem irigység, hanem inkább gyanús volt, igaz csak nekem. Okára fény derült ugyan, de jóval később, amikor nem is számítottunk rá. Azt tartotta, nem tud olyan kicsit ütni, egy lánynak ne fájjon, -az persze egyáltalán nem érdekelte, hogy nekem mennyire fáj. S nem fizikailag …!

            Ez a fajta nevelési módszer átragadt Anyura is, Ő viszont éppen hogy nem rajtam gyakorolta, hanem húgomon, azonban ráébredt, nem vezet eredményre, -már ami a tanulmányi eredményét illette. Sőt Apámmal szemben egy idő után már mindkettőnk érdekében védelmére kelt, emiatt, -legalábbis mi hittük így, -nagyon megnőtt az ellentét köztük.

  Mindent megpróbáltam, hogy jobb jegyet kapjak, de Magdi néni kegyetlen maradt. Majd a következő félév más, jobb lesz, mégis inkább csökkentettünk a tanulási kedvünkön, ezért még a napköziből is kimaradtunk, ahol számon kérték a leckét.

Húsvét előtt pár nappal elég érdekes dolgot tett Magdi néni, táblára írta lakáscímét. Mintegy felszólítva a fiúkat, gyertek hozzám locsolkodni. Valaki kérte, nem-e, senki nem tudta. És nem is kutatta. Én mindenestre rögtön elhatároztam, hogy elmegyek hozzá.

 Még aludtam, mikor Húsvét hétfőn félhatkor csengettek, vártam hátha valaki felkel és megy kaput nyitni, de Anyu és Rózsi tovább aludtak, Apámra meg nem számíthattam, hisz tudtam, az este úgy berúgott, hogy 10-ig fel se ébred. Így kénytelen voltam én menni, szerencsére.

-Mi van hétalvó, -fogadtak röhögve osztálytársaim.

Látszatra majd kiugrottam a bőrömből, Ők pedig félre toltak:

-Míg felöltözöl, mi kiöntjük Mona Lisát ágyából. –Én meg nem tudtam megállítani őket. A Húgom gúny neve volt a „Mona Lisa”.

 A csengetésre szerencsére felébredtek Rózsi és Anyu, az ágyon ülve várták már a fiúkat locsolásért. S nem azt a megszokott versikét adták elő, hanem valami tréfásat, aminek meg is lett a jutalma. Anyám benyúlt párnája alá a pénztárcáért, -részeges Apám miatt régóta ott tartja éjszakára, - s kivett három papír tízest. Amit persze a srácok először el se akartak fogadni. Rózsika bele bújt anyja köntösébe, s arcon puszilta őket, ettől még nagyobb zavarba jöttek, mire kiment a konyhába és behozta Húsvéti tálat, süteményeket. Nagy nehezen feloldódtak a finomságok láttán.

Anyám nem vonta felelőségre a korai betolakodásukért, hanem, hogy másutt ne fordulhasson elő, ravaszul időhúzást ötölt ki. Mesélni kezdett a régi, leánykori élményeiről, a Húsvét hagyományairól. Észre se vettük az idő múlását, Ő azonban félnyolc után egyszerűen kijelentette, most már --mehettek fiúk.

Első útunk a szomszéd házba vezetett, ahol Szalaiék laktak, -a legelső magántanító nénimhez. Főleg Ica néni örült, - „végre” vannak barátaim! A kedves fogadtatásukon felbuzdulva, újabb ismerősömhöz csaltam „barátaim”. Ladics Jancsiékhoz, Anyám első főbérlőjéhez, -náluk lakott albérletbe mikor Nagylakról felköltözött Pestre. Ők aztán igazán mindent megtettek annak érdekében, hogy leégessenek társaim előtt. Csupán engem ajándékoztak meg, Őket sajnos …..!

A továbbiakban már nem is terveztük, hova megyünk, jártuk az utcákat, s társaim ismerőseit, rokonait, nem utolsó soron a lányokat az osztályunkból, ki hogy esett útba.

Legtöbb helyen örültek nekünk, kitörő örömmel fogadtak, viszont akadt hely, ahol megalázó módon még a locsoló verset is újra mondatták. Ekkor úgy döntöttem, hogy kizárólag osztálytársaimnál produkálom magam, másutt meg igyekeztem háttérben maradni.

Tíz órára, mikorra már három utcát végig jártunk, kezdtem elfáradni.

-Stüszikém, -ez volt ugyanis a becézett gúnynevem, -szedd össze magad, mert nézd itt lakik a Tanító néni, -szólított Bigyó, alias Bodor Lajos. Nagyon felvillanyozódtam, no nem miatta, a szemben lévő házban lakott egyik titkolt szerelmem, Szabolovics Marika. A titkolt ideáltól kosarat kaptunk, az is lehet, hogy a sok személy riasztotta el, vagy, mert egyedül volt oda haza. Ennek okán neki sohasem mertem megvallani, hogy Ő volt első ideálom. Már tudom, kinevetett volna, akkor, a gimiben pedig késő, lecsaptak rá.

Magdi néni tényleg meglepődött, amikor meglátott ennyiünket.

S itt nekem is regélni kellett a versem, mégpedig egyedül.

Nem beszéltünk össze, de Tőle nem fogadtunk el semmit, kivéve pár szelet sütit.

Gyerek fejjel is úgy ítéltem meg, nem dúskál a gazdagságban.

Férje egyedül hagyta a kisbaba születése után.

Mégis Nála töltöttünk leghosszabb időt, ugyanis Ő volt a legszebb nő iskolánk tanárai közt, -akit valaha láttunk, Gina Lollobrigiodához hasonlítottuk.

Egy óra múlva étünk nagymamám házához, helyesebben lakásához, -kis kuckójához. Valóban az, hisz csupán 2, 5-szer 3 méteres kis odúról volt szó, ahol másodmagával szűkölködött. A cím rég megvolt, őszintén szólva ez volt első látogatásom nála, mióta elköltözött tőlünk. Ahogy beléptem, a többiek nyomultak volna utánam, Elek Józsi bácsi felállt az ágya széléről s ettől a mozdulatától társaim máris hátráltak kifelé. Nem tudtam mire vélni, miért? Ilyen közelről nekem se volt még dolgom vele. A süket néma bácsi meg egyre csak az ajtóra mutogatott, hadonászott. Azt, hogy mit akar, egyedül mamám értette, vagy még Ő se. Mégis mellé lépett és igyekezett csitítani, illetve csillapítani. Előbb nem sikerült, ekkor átkarolta s nehezen leültette. Ezután mertem előadni rövidke kis versem.

-Majd oda kinn elintézzük, -súgta félhangosan, s úgy fordította fejét, hogyne lehessen leolvasni a szájáról beszédét. –Tudod Jóska fiam, ezek a gyerekek a háborút juttatják eszébe, mikor bosszantásként füttyentgetnek utána. Sajnos Ő meg csak a füttyögést képes meghallani és ettől ezért lesz ennyire ideges. Azért süteménnyel megkínált, meg még egy zacskó cukrot dugott a zsebembe. A pénzt viszont csak a kapuban merte odaadni, de annyit, hogy a fiúknak is adjak.

-Ha tudjuk, hogy Ő a Nagyapád, nem csúfoljuk ki soha, -szabadkoztak a gyerekek.

-Nem a Nagyapám. Az nem volt ilyen fukar. –Azzal szétosztottam a pénzt, meg a cukrot, amire rendeztek egy kis füttykoncertet.

-Mi van srácok, …hozzánk már be se akartok jönni? –kiáltott utánunk egy hang valamelyik udvarból. Mivel a hang ismerős volt, körül néztem.

-Nem tartunk fiús napot, -válaszoltam Szerdahelyi Balázsnak mikor felfedte magát a sarki ház bozótjából.

-Én se, de attól még a nővérem és anyukám meg lehet locsolni.

-Ne haragudj, de én még azt se tudtam, hol laktok, nem, hogy nővéred van.

Ez lett utolsó locsoló helyünk, ugyanis azt tartották errefelé, a déli harangszó után már sehova nem illik bekopogni locsolási és mi nem akartunk rendbontónak mutatkozni. Miután lezajlott a szokásos cécó, meghívtak bennünket ebédre, s mi elfogadtuk. Nagyon gazdag családhoz vitt bennünket a szerencse, vagy inkább a lábunk. Ajándékaik is ennek fényében nyűgöztek le, hisz összerakható vasúti terepasztalt vitt nekik a „nyuszika”. Teljesen megfeledkeztünk az időről, s nem csupán a káprázatos játék marasztalt minket, hanem a csinos nővér jelenléte. S a neve nem különben gyönyörű volt: Annamária. Három év ebben a korban még elég elérhetetlen távolság. A többiek talán tényleg meséjét, sztoriját figyelték, én alakját rögzítettem emlékeim közé.

Már majdnem sötétedett, mikor elköszöntünk. Otthon csak a Húsvétnak köszönhetően nem kaptam verést a kimaradásért.

Asztalra pakoltam a pénzgyűjteményem, -Rózsika segíts számolni!

-Csak ha osztozunk! –huncutkodott. Én persze bele egyeztem, hisz más lányon járt az eszem…, -Te nem is figyelsz rám!

-Ne haragudj, mit is mondtál?

-Csak azt kezdtem mesélni, hányan jöttek el hozzánk locsolni, huszonhároman, meg, hogy Te Bátyuskám, milyen sok pénzt kerestél ma, képzeld, több mint kétszáz forint. Mit akarsz ennyi pénzzel? –nézett rám sóváran.

 -Nem sok ez Rózsikám, a többiek háromszorosát gyűjtötték.

A következő három hónap olyan gyorsan lefolyt, akár a Duna vize. Észre se vettük és itt volt az év végi bizonyítvány, mely egyben a nyaralásunk záloga is lett. Kis híján maradra mentünk. Rózsika majdnem bukott számtanból, szerencsére átengedte kettessel Magdi néni.

Barátaink német rokonokhoz, mi Nagylakra mentünk. Ami fontos volt ebből, hogy először mentünk kíséret nélkül. Így utólag már nyilvánvalóan tudtuk, nem szabad olyan helyre menni nyaralni, ahol minden vendéglátó dolgozik. Ki gondol ilyesmire, mi gyerekek nem, szüleink pedig, ki tudja, eszük ágába se volt. Ezért aztán rögtön az első nap konfliktussal indult.

A nyaralás ideje pihenésre való lenne, hogy mondjuk többet alszik az ember és keveset, vagy egyáltalán semmit nem kell neki dolgozni.

A csörgő órát oda haza se szerettem, mert ha egyszer felébreszt, nem bírok visszaaludni, hát még ha idegen helyen csörög a fülembe.

Keresztszüleim, -tulajdonképpen nagynénémék, -még aktív dolgozók. Mielőtt gyárba mentek, ellátták az állatokat, s ehhez öt óra előtt keltek:

-Minek keltél még fel? –förmedt rám Mancika, azaz keresztanyám. De még mielőtt válaszolhattam volna, máris folytatta, -Ha már itt vagy, fogd azt a vödröt, és hozd utánam.

Örültem, hogy segíthetek valamit, s nagy lendülettel kaptam föl a teli moslékos vödröt.. Csak hogy annak megvolt a súlya, mivel egyáltalán nem számítottam, így visszaejtettem, belőle a moslék szétfröccsent.

-Nem neked való, igaz-e? Itt ez a tál kukorica, ezt talán elbírod, -nyomott kezembe egy kis tál félét, -majd nyúlt a vödörért, azonban a moslékon megcsúszott, s a stelázsiba kapaszkodott volna, de az sajnos nem bírta a hirtelen rántást, kiszakadt a helyéből, és ami rajta volt, minden szanaszét potyogott, majd fellökve engem is mindketten elestünk.

A nagy csörömpölésre az egész ház felébredt és egy perc se kellett, hogy a Karika család ott hahotázzon rajtunk, ugyanis Keresztanyám azon mód, a maga száz kilójával rám esett. Igyekeztünk egymásból kikászálódni, de valahányszor felállt valamelyikünk, nyomban vissza is esett, mert kezemből a kukorica kiborult a kőre, és azon nem lehetett felállni, hisz olyan, akár a gördeszka. Szóval, amíg el nem kotorták, addig tehetetlenek voltunk.

-Anyám csináljon már valamit ahelyett, hogy ott vigyorog, legalább söpörje félre a morzsoltat (kukoricára értette), különben elkések a munkából.

Ő meg, mintha várta volna az alkalmat, rögtön ki kelt magából:

-Ha nem lenének…, nem hívta Őket a kutya se, csak a bajt okozzák!  Minek is küldte ide Eta a nyakamra ezt a két rossz kölyköt…! Vagyunk itt elegen nélkülük is…

-Hallgasson már Anyám, -csitítgatta Mancika, -hisz áthatja semmi komoly baj nem történt. Minden egészben maradt, még mi is, -s nevetett egy jót. –Imrével mindjárt rendet teszünk.

-Minden edényről lement a zománc,.. ki fogja ezt megfizetni, -házsártoskodott tovább.

Szememből elkezdett potyogni, Rózsikám szintén sírt, hogy nénikénk ilyen gyorsan kimutatta, nem vagyunk szívesen látott vendég.

-Kellett ez Magának, megríkatni Etus gyerekeit?... Nem gondolta komolyan, igaz-e? –kacsintott felé, meg felénk is.

Ő persze rögtön visszavonta az elhangzottakat, de késő, én abban a pillanatban eldöntöttem, itt nem maradunk egy percig se.

Keresztszüleimnek persze dogozni kellett menniük. Ezt vártuk mindketten. Szemünkkel beszéltünk. –Elég rosszul indul Anyu nélkül itt minden, -súgta fülembe testvérkém már kinn a verandán!

-Gyere menjünk kijjebb, -volt a halk válaszom. Elsétáltunk a ház végéhez, ahol talán Szüleink első találkozása is zajlott. –Na itt mondhatom legalább amit akarok. Nos Rózsikám, ugye, szerintem Te se szeretnél maradni ezek után. Viszont haza nem mehetünk, Anyu nem hinne nekünk. Azt mondaná, hogy csak mi fújtuk fel így ezt a dolgot, pedig ha hallotta volna most nővére szavait, megváltozna róla a véleménye.

-Menjünk el…, de hova? Mikor még vonatra sincs pénzünk?! Dombiratos gyalog nagyon messze van.

-Az igaz, de … Mezőhegyes itt van egy köpésre.

173 oldalig